Az emberek előbb-utóbb megtalálják a boldogulásukhoz, ezáltal a boldogságukhoz vezető utat. Az utak számosak lehetnek, valójában el sem tudjuk képzelni, egy-egy ember hányféle utat jár be, míg elérkezik a hőn áhított beteljesüléshez. Rendkívül fontosnak tartom a gondolatokat, megérzéseket, az álmokat, a vágyakat, minden apró-cseprő kis rezdülést, amit a bensőnkben lakozó húrokon játszik a Sors. Legnagyobb problémája a jelen emberének az, hogy nem tudott felnőni. A baj ott van, hogy gyermek sem maradt, ugyanis a gyermeki én sosem vagdalkozik, nem vádol, nem őrjöng, nem árt másoknak, és ami rendkívül fontos: nem pusztít. Valahol félúton megrekedt, a gyermekből már elindult egy folyamat, elért egy szintet, aztán ott megállt, mert nem merte vállalni a kockázatot, nem mert szembenézni önmagával, pontosan azért, mert önmaga sérülésétől félt. Igen kényes állapot, akárhogyan is nézzük. Kényelmében és félelmében az ember rendkívül dőre dolgokat tud összeeszkábálni, és éppen itt van a bökkenő, az összeeszkábált, vagy –tákolt dolgok sosem lehetnek igazán életképesek, tartósak.
Gyermekként az ember átél kifejezetten fontos dolgokat, azonban nem szabad elfeledni, hogy egy érzékeny mesevilágban él, ám ezen világnak megvannak a maga szabályai, megvan a maga valósága, s ez, mint olyan kikezdhetetlen, mivel igazságosságra, szeretetre épül. Egy gyermek nem tud nem szeretni. Elképzel önmaga köré egy kicsike világot, ahol jólesik neki élni, amelynek alakjait, motívumait, mozdulatait, kifejezéseit ismeri, tökéletesen érzékeli. Ebből a világból önkényesen kiragadni egy gyermeket felér egy brutális gyilkossággal. Van egy természetes folyamata az emberi fejlődésnek, amelyet ma egyetlen ember sem tud a maga teljességében megélni, mivel vannak óvodák, iskolák, aztán munkahelyek, s ezekben az intézményekben aztán gyarló módon faragják az embergyermekét: próbálják megtörni. Ez a mai társadalom, világi berendezkedés ordenáré valósága. Tulajdonképpen már gyermekkorban elkezdődik egy olyan művi beavatkozás az ember életébe, amely a későbbiekben százszorosan megbosszulja magát; érdekes módon, ennek a beavatkozásnak senki sem fogja fel abszolút őrült gyalázatosságát; mindenki igazodik a társadalomhoz, vagy öntudatlanul, vagy megalkuvás által; én magam nem tudom eldönteni, melyik a szörnyűbb…
A természetes folyamatot hagyni kell kiforrni, megérlelődni: a gyermek hadd nyíljon ki a külvilág felé, hadd érdeklődjön más emberek iránt, a művészetek, vagy éppen a tudományok iránt. Mindenkinél más-más folyamat ez; valaki hamar kilábal a gyermekkorból, valaki később, attól függően, minek mikor érzi szükségét. Ebben rejlik az igazság értéke, hiszen szabadnak születtünk mindannyian, a Jóisten gyermekei vagyunk, tehát semmivel nincs kisebb jogunk a szabadsághoz, mint a Jóistennek. Gondolom én, hogy ezen mindenféle rendű, rangú ember megrökönyödik, vagy eltátja a száját, de ez csak azért fordulhat elő, mert az emberek nem néznek önmagukba, vagy ha mégis, felületesen elsiklanak önnön érzéseik felett. A gyermeki tiszta lelkületet bemocskolni, összetörni igen kényes cselekedet, brutalitás, önkényes dőreség, amelyet sugall a társadalom. A gyermeki fejlődést hagyjuk meg a gyermeknek, mi felnőttek pedig figyeljük, nézzük őket, mert ez maga a csoda.
Bizton állíthatom, hogy az a gyermek, amelyik boldogan élte meg az első tíz-tizenkét évét, nem lesz problémás a kamaszkorban, nem lesznek görcsei, félelmei, amelyektől agresszívvá, vagy éppen tunyává válik. A következő lépcsőfok vagy szint bevétele erősen kötődik az első szint megéléséhez: ha az első lépcsőfokon a gyermek mindent megtapasztal, megél, megismer, amit csak lehetséges, akkor a bensőjéből táplálkozó erővel lesz képes feljebb lépni, az életében könnyebben fog előre haladni. A kamaszkor is tartogat rengeteg új arcot, képet, gondolatot, tapasztalást; születnek barátságok, szerelmek, erősen testvéri kötelékek, de ezeket is hagyni kell kiforrni, majdan kifutni az életből, ahogyan az ember élete megkívánja. Ha a kamasz szépen, görcsök nélkül éli meg az első szerelmeket, az első barátságokat, nem alakul ki benne a ragaszkodás, amely képes megmérgezni a későbbiekben házasságokat, emberi kapcsolatokat… És ez rendkívül fontos! A fiatal emberi lény magabiztossága, bensőjéből fakadó ereje nélkül életképtelen, örökösen szorongó, félelmekkel teli alak, amelynek igazán körvonalai sincsenek, csak egy alaktalan árnyéka. Ezen a ponton sem érdemes beavatkozni a serdülő fiú/lány életébe, hagyni kell, hogy haladjon előre saját sebessége szerint. Természetesen, ha elénk áll a gyermek, és kérdésekkel bombáz minket, akkor igen érdemes válaszolni, összeszedni minden tudásunkat, hogy tudjunk valami kis útmutatással szolgálni, ha már hozzánk fordult az a gyermek. Mert nem szabad elfelejteni: egészen más, ha a gyermek fordul hozzánk tanácsért, vagy ha mi magunk erőltetjük rá a világnézetünket.
A következő lépcsőfoknak talán azt a nevet adhatnánk, hogy elő felnőttkor, amikor a gyermek elérte a 18-25 éves periódust. Ezen időszak alatt megszaporodnak a külső impulzusok, rendkívül erősen jelenik meg az ember életében a külvilág, a másoktól kapott visszaigazolások jelentősége. Ekkor már őrjítően vad szerelmek lángolhatnak fel, és ha eddig nem jelent meg az életben a szexualitás, akkor ebben a korban mindenképpen megjelenik, elég nagy teret is kap. Ez az élet rendje, ezen nincs is nagyon mit beszélni. Az értelem kinyílásával egy fiú vagy egy lány már különböző ideológiákkal kezd el foglalkozni, könyveket olvas, ha egyetemre jár, ott részesül számos impulzusból, ami így vagy úgy, de elég erőteljesen megpróbálja formálni a személyiségét. Ha az első két lépcső megfelelő módon került meghódításra, nem lehet semmi gond ezekkel a külső támadásokkal, hiszen az egészséges talapzaton álló személy pajzsot tarthat maga elé saját erejéből, amelyről lepattog minden kintről érkező dőreség. Igen fontos a szabadság megőrzése. Egy valóban életrevaló ember, ha tisztában van saját erejével, képességeivel, tudja, hogy mit lehet elvárni tőle, akkor nem ül fel a szorongó társadalom hullámvasútjára, és így élete egyenletes, sík vidéken haladhat, s így el tudja kerülni az egyszer fent, egyszer lent lélekromboló váltakozását.
Érdemes figyelni önmagunkat a különböző élethelyzeteinkben, mert nem mindegy, hogyan nyilvánulunk meg bizonyos esetekben, az sem mindegy, hogyan kezeljük konfliktusainkat; az emberből majdhogynem eredendően hiányzik az egészséges, valódi magabiztosság, csupán valami elme által vezérelt önkényes nyomás hajtja előre a különböző személyeket. Éppen ezért olyan a világ, amilyen… Az emberi elme nem képes közösségekben gondolkodni, számára nem létezik az a szó, hogy mi, csak én van. Ebből fakad a mérhetetlen önzés, a gyalázatosan megnövekedett törtetés, pontosan azért olyan a világi berendezkedés, amelyet nap mint nap láthatunk, mert mindenki mindent fel akar halmozni, még olyan áron is, hogy akár az egészségével fizet érte. Az elme elképzelt, túlvizionált világában torz képek jelentik az emberiséget, súlyos egyedek harcának fogja fel a mindenséget, a békét nem ismeri, s csupán olyan szeretetre képes, amelyért mindenképpen viszonzást vár. Az elme: lélektelen.
Az a világ, amelyben az emberek boldog gyermekkort tudhatnak magukénak, a fejlődésüket önmaguk szabályai szerint alakíthatják, nem gátolják semmiféle társadalmi elvárások, messze túlmutatna a mai társadalmon. Felszínre kerülnének a valódi értékek, például: barátságok, szerelmek, testvéri kötelékek, maga a szeretet; hirtelen értékesnek számítana a gondoskodás, a házasság, a család szentélye, és maga az élet csodának minősülne. Utópisztikus képzelgésnek lehetne mondani ezeket a gondolatokat, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez nem utópia, a mai társadalom által megkomponált világ van rendesen vakvágányon.
Tulajdonképpen hasonló, vagy akár hajszálra pontosan ilyen gondolatokkal operál az ezotéria. Számos író tollából születtek mindenféle világmegváltó könyvek, itthon és külföldön egyaránt ismert emberek foglalkoznak az egyén kérdésével, igyekeznek önmaguk felé fordulva válaszokat kapni az életben fellelhető kérdésekre. Rengetegen elbuknak minden áldott nap. A kérdés lehet az: ugyan miért? Nem is igyekszem megválaszolni, hiszen nem vagyok mindentudó, sem mindenható, ember vagyok, akinek vannak gondolatai, meglátásai. A fentebb leírt „elmélettel” csupán azt próbáltam bemutatni, érzékeltetni, hogy nem feltétlenül a jelen társadalma a legjobb, és hogy az emberek pontosan nem válnak felnőtté, a gyermekek nem megfelelő módon cseperednek a családban.
Sajnos, azt tartják manapság, hogy aki felnőtté kíván válni, annak menthetetlenül meg kell ölnie gyermeki énjét, hiszen le kell zárni egy szakaszt, hogy egy újba léphessen. Dőreség… Akár orbitális baromságnak is nevezhetném… Éppen itt van a kutya elásva: az ember soha ne veszítse el gyermeki énjét, soha, amíg ezen a Föld nevű bolygón él, különben olyan halál köszönt rá, amelyet a mai szóhasználatban való életnek nevezünk. A felnőtt ember megnevezés nem a gyermek elutasítását jelenti, hanem azt, hogy egy ember megtanult felelősséget vállalni önmagáért, teljes egészében véve az életére levetítve.
Ha ezen az egy mondaton végigzongorázunk agyunk vékony, ám igen mozgékony ujjacskáival, ugyan ki merné kijelenti, hogy ő már felnőtt? És ki merné azt állítani önmagáról, hogy bármikor bármilyen helyzetben képes felelősséget vállalni az életéért? A válaszok valahol elvesznek a levegőben…
Nos, így állunk, kérem tisztelettel!
Van egy világunk, amely egyáltalán nem törekszik arra, hogy az ember önmaga valódi személyévé váljék, sőt, ha lehetséges, még igyekszik rombolni igaz énképét, megcáfolni számos egyszerű igazságot. Ma buta emberek kellenek, irányítható alakok, akik gondolkodás helyett csak nézni tudnak, ám a látás művészetét mások gyakorolják… Ugyan kik? Itt élünk ezen a csodálatos bolygón, egy élő, lüktető égitesten, amely él, bármennyire is hihetetlennek tűnik, és nem tudunk mit kezdeni az életünkkel, csak egy nekünk megfelelő sémát választunk ki, és folytatjuk őseink ránk ragadt életvitelét, a mai dekadens mozgással karöltve. A liberalizmus nevében számos régi hagyományt hagytunk hátra, kilöktük őket a képzeletbeli kosárból, pedig meg kell jegyezni, a régiek még tudtak élni.
Ez a világ igyekszik az embert elválasztani környezetétől, a természettől, mint két különálló életet, noha az ember szervesen, ezer szállal kapcsolódik a természethez. Megbecsülni az erdőinket, a tavainkat, az állatseregeket, amelyek a szűkebb és tágabb környezetünkben élnek – ez lehet némileg pozitív mentalitás. Elég szánalmas dolognak tartom, hogy ma divatnak számít a környezetvédelem, amikor ez az ember természetes attitűdje kéne, hogy legyen.
Az ember előbb-utóbb megtalálja boldogságát, a boldogulásának útját. Mindenki más úton közelít, talán nincs is két azonos út, de ez egyáltalán nem baj, éppen ettől színes az élet, nem ártana a tapasztalatokat megosztanunk egymással. Vannak dolgok, amikben kifejezetten biztos vagyok: az emberhez nem méltó magatartás az irigység, az önzés, a harácsolás, a másokon való átgázolás. Nem könnyű mindezek fölé emelkedni, de nem lehetetlen próbálkozás. Való igaz, nem született senki Jézusnak, éppen ezért mindenki annak született; fordítva is értelmezhető… Érdemes eszünkbe vésni: minden embernek feladata, hogy elérje a jézusi minőséget, a szebb és jobb élet elnyeréséért…
Ha az ember függetleníteni tudja magát a társadalmi és politikai rendszerektől: nyert; teljes bizonyosság kijelenthető, hogy megnyerte az életnek nevezett játékot, hiszen többé nem lesz képes senki arra, hogy beleavatkozzon az életébe. A világot úgy ki lehet zárni az életünkből, hogy mégis benne maradunk, ugyanis az ember nem tudja kiszakítani magát a mindenségből. Jogunk van dönteni; döntsünk…
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3131-az-ember-egeszseges-fejldese
">
