Manapság az embert elárasztja a média olyan – alapvetően jó szándékú – üzenetekkel, miszerint felül kell kerekedni saját félelmeinken. Ezek a tanácsok azonban ellenségünkké teszik a félelmet, ahelyett, hogy barátunkká tennék – írja egy népszerű ausztrál életmód-blog. Az Addicted2 Success publicistája szerint a félelem átalakítható egy olyan erővé, ami segíti az embert előrelépni az életben.

Manapság az embert elárasztja a média olyan – alapvetően jó szándékú – üzenetekkel, miszerint felül kell kerekedni saját félelmeinken. Ezek a tanácsok azonban ellenségünkké teszik a félelmet, ahelyett, hogy barátunkká tennék. Néhány egyszerű gondolati trükkel a félelem átalakítható egy olyan erőből, ami visszatart, egy olyan erővé, ami segít előrelépni az életben – írja a több mint félmillió ember által követett ausztrál blog publicistája.

Az állandó félelemben élés árt az embernek, de kellő odafigyeléssel a félelem mozgásba lendít, és akár a valaha látott legerősebb motivációs erővé válhat, segít átlendülni a legnehezebb élethelyzeteken. Derek Doepker szerint “úgy kell gondolni a félelemre, mint egy rakétára, amivel fellőnek egy űrsiklót és segít megszabadulni a gravitációs erőktől, de hátrahagyható, amikor már nincsen rá szükség”.

“A félelem átmenetileg hasznos lehet. Ugyanakkor, kell legyen valami, ami felé szeretet által vezérelve haladunk, hogy fenntartsuk a motivációt” – írta. A publicista szerint alapvetően négy út létezik, amivel a félelem erőforrássá formálható.

Az egyik legegyszerűbb módszer a komfortzónából kikerülésre a komfortzóna szándékosan kényelmetlenné tétele. Ha nem tudunk leszokni egy káros dologról, kényelmetlenné kell tenni a folytatását. “Tegyük fel, hogy Sarah imádja nézni a Netflixet éjszaka, ahelyett, hogy a blogját írná. Rákényszeríthetné magát a munkára, de úgy soha nem fogja annyira kényelmesen érezni magát, mint filmnézés közben” – írta.

“Mi lenne, ha Sarah ehelyett ígéretet tenne öt barátjának?” Megszabja, mennyi munkát kell fektetnie az adott dologba, és ha ezt nem teljesíti, mindegyiküknek fizetnie kell 100 dollárt. Így a blogolás helyett az éjjeli Netflix-nézés kevésbé komfortossá válik, mint a munka elvégzése. Félni fog a pénz elvesztésétől, a szava megszegésétől, emellett attól is, hogy mások látni fogják; kudarcot vallott.

Az elszámoltathatóság az egyik módja annak, hogy a komfortzónát kevésbé komfortossá tegyük.

Ugyanakkor emellett léteznek más megközelítések is. A lényeg, hogy a komfortzónát kellemetlenebbé kell tenni, mint azt a tevékenységet, amiről biztosan tudható, hogy elősegíti a fejlődést, az előrejutást.

Egy másik megközelítés, hogy meg lehet próbálni máshogy “súlyozni” az egyént érő kritikát és dícséreteket. “A legjobb teljesítményt nyújtó emberek gyakori félelme; mi van, ha kritika ér engem?” Emellett pluszban rosszul érzik magukat, amiért aggódnak a kritika miatt, és azt gondolják, “nem kellene foglalkoznom azzal, mit gondolnak az emberek.” Doepker azonban hangsúlyozza; egy normális emberi személyiségnek természetes velejárója, hogy foglalkoztatja, mit gondolnak róla mások. “Egyszerűen úgy vagyunk kitalálva, hogy be akarunk illeszkendi és elfogadást akarunk.”

A szerző szerint az a nagy titok, hogy át kell értékelni a minket érő vélemények közti súlyozást; az első lépés, hogy egy építő jellegű megjegyzés nagyságrendekkel többet nyomjon a latban, mint egy negatív megjegyzés. Népszerű bloggerekre, celebekre vetítve ez a következőket jelenti; ezer olyan ember, aki érti, amit mondani akarsz, sokkal többet számít, mint az a tízezer ember, aki egyáltalán nem érti. Második lépés: ha engedsz annak a tízezer embernek, akik csak gyűlölködnek, mit fog gondolni az a kevés ember, aki tényleg megértette, amit mondani akarsz? A megértő kevesek véleményétől való félelem szembefordítható a sokak véleményével, ezáltal motivációvá válik. Akik látják a hanyatlást, a középszerűvé válást – az ő tekintetük félelmetesebb, mint a gyűlölködőké.

Egy másik hatékony megközelítés, hogy szembesíteni kell a jövőbéli énünket a mai életmódunkkal. Kitűzni egy ambíciózus célt, és elképzelni azt a kudarcélményt, amikor szembesülünk azzal, hogy mindezt nem tudtuk elérni. Borzalmas lehet ez a csalódás és kiábrándultság! De mi lenne, ha a csalódástól való félelmet saját előnyünkre fordítanánk?

“Képzeld el magad, milyen leszel 10 év múlva úgy, hogy nem valósítottad meg álmaidat. Visszanézel az elmúlt 10 évre, és gondolj arra, hogyan hagytad elúszni a lehetőségeket, hogyan süllyedtél vissza a középszerűségbe. Milyen érzés?”

“Most képzeld el magad a halálos ágyadon. A sírköveden az áll; itt nyugszik XY, ésatöbbi. Ő egy átlagos ember volt, aki senkit nem inspirált. Gyorsan elfelejtjük őt” – milyen érzés, hogy az élet helyett a kiszámíthatóságot választottad?

Nagyon hatékony kép ez; az élet elpazarlásának felismerése összezúzza az ember lelkét. Melyik elfogadhatóbb: elfogadni az átmeneti kényelmetlenségeket és a részleges eredménytelenséget, vagy meglátni a teljes kudarcot mint az élet egészét jellemző “igazi énünket”?

Soha ne félj kipróbálni valami újat! Amatőrök építették Noé bárkáját, és szakértők építették a Titanicot (ami elsüllyedt).

A félelem mint tanítómester

“Nem tudom véghez vinni!” – A felszínt tekintve ez egy önkorlátozó félelemnek tűnik, ami megbénítja az embert; ha nem hiszünk abban, hogy egy adott dolgot megvalósíthatunk, nem is próbálkozunk vele teljes erőből és meggyőződéssel. De mi a helyzet akkor, ha a félelem valójából arra akar rábírni, hogy megtanuljunk valamit, amit nem tudunk?

A szerző erre példaként azt írja; ha egyedül nem tudunk megvalósítani valamit, és emiatt rettegünk a kudarctól, lehet, hogy mindössze annyit kell felismernünk; egyedül nem megy, ezért többen, közösen, együttműködve kell megoldanunk egy adott feladatot. “A félelem felszabadított az alól a hamis képzet alól, hogy egy adott dolgot egyedül kell megoldanom. Lehet segítséget kérni, és lehet megoldani ugyanazt másokkal együttműködve is.”

Doepker szerint, bár vannak olyan félelmek, melyek valóban logikátlanok, legbensőbb félelmeink többsége sokkal inkább fel akarja hívni a figyelmet valamire, amit mindössze amiatt nem látunk, mert kívül esik a komfortzónánkon. Az ember leginkább az ismeretlentől, a szokatlantól fél, és a félelmet fel lehet használni erőforrásként. “Ha rettegünk attól, hogy valamit nem tudunk idő előtt véghez vinni, kereshetünk egy mentort, építhetünk csoportot a feladat megoldására, vagy nagyobb erőfeszítést tehetünk egy szükséges képesség elsajátítására.”

Ahelyett, hogy a félelem legyőzésén dolgoznánk, sokkal jövedelmezőbbé válhat a félelem erőforrásként felhasználása; elismerni a félelmet, elismerni, hogy valamilyen képességnek nem vagyunk birtokában – és ezt a félelmet átlényegíthetjük üzemanyaggá, akaraterővé, amivel végre elsajátíthatjuk ezeket a képességeket. Mindig a nehezebb úton járni – a legnagyobb buktató, hogy a félelem önmagában jelenik meg, és soha nem egyértelmű, hogy valójából mitől fél az ember.

Elég körbenéznünk a világban ahhoz, hogy felismerjük a fentiek egyszerű, hétköznapi hasznosságát. No-go zónák? Fizikailag alkalmassá kell válni ahhoz, hogy bemenjünk a No-go zónába. A fiaink és lányaink is fizikailag alkalmassá kell váljanak. Hatósági zaklatás? Fel kell ismernünk, milyen magasabb cél érdekében használhatjuk fel azt az erővonalat, amit más indított el – talán olyan erővel, amivel mi nem rendelkezünk, és soha nem is fogunk. A félelem mindig erőforrássá formálható, ez csak szándék kérdése.

http://www.hidfo.ru/2018/01/negy-biztos-modszer-amivel-erove-formalhato-a-felelem/

A Trienti Zsinat szentségekről szóló legelső kánonja (1601) kimondja, hogy az újszövetségi szentségeket Jézus Krisztus alapította és egyben föl is sorolja a szentségeket:

1. Kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy az Újszövetség szentségeit nem mind a mi Urunk Jézus Krisztus alapította, vagy több, vagy kevesebb volna mint hét, ti.: a keresztség, a bérmálás, az Oltáriszentség, a bűnbánat szentsége, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság –, vagy hogy a hét közül bármelyik is nem volna valódi és sajátos értelemben vett szentség: legyen kiközösítve.

A szentségek hetes számáról viszonylag későn, először a 12. században van szó. A hét szentség első felsoroását Petrus Lombardus-nak tulajdonítják. A szentségekre használt sacramentum latin szó eredetileg a szoros értelemében vett szentségeken kívül tágabb jelentéssel rendelkezett. A Szentírás latin fordításában ezzel a szóval a müszterion görög szót fordítják, de nem ez a szó kizárólagos fordítása, találkozhatunk fordításként a mysterium szóval is. A müszterion szó a Szentírásban leggyakrabban Isten titkos üdvözítő tervére vonatkozik, amely feltárul a kinyilatkoztatásban, az üdvösség történetében [1]. Ilyen értelemben a sacramentum szó először a feltáruló isteni titkokra, mindenekelőtt a megváltás titkára vonatkozott, de aztán a szót használták az ezekben a titkokban való részesedésre is. Így például Tertullianus a sacramentum szót használja az egész keresztény tanításra, vallásra is, de különösen a keresztségre és az Eucharisztiára [2]. Az ember üdvösségére vonatkozó isteni titkok érzékelhető eseményeken, személyeken, mindenekelőtt a megtestesült Ige személyén keresztül tárulnak fel, akiben, akinek a tanításában és cselekedeteiben megvalósulnak Isten üdvösségre vonatkozó tervei. Így a sacramentum szó jelentésében egyre inkább megjelent az is, hogy itt olyan jelekről van szó, amelyek által valamilyen módon részesednek Jézus Krisztus megváltásának gyümölcseként az isteni életben. A szentség fogalmához tehát egyre inkább hozzátartozott a jel fogalma is.

A skolasztikus teológia, amely az egyes teológiai fogalmak nembe és fajba sorolását fontosnak tartotta, a szentségeket a jelek nemébe sorolta. A szentségekben az érzékelhető események jelként utalnak valamire. Az Egyház életében, liturgiájában sok ilyen jel, jelszerű cselekedet van. Ilyenek például a templom, az oltár fölszentelése, a víz, a bor, egyes termékek megszentelése, egyes személyek fölszentelése stb. Ezek közül választódott ki a jelek neme alá tartozó külön fajként a hét szentség. Magában a folyamatban egyes helyeken, egyes szerzőknél voltak bizonytalanságok is. Így például egyesek az egyházi rend diakonátust megelőző fokozatait is szentségi jellegűnek gondolták, mások ugyanígy vélekedtek a szerzetesi beöltözés, fogadalom szertartásairól.

A szentségtan fentiekben nagyon vázlatosan ismertetett története jó példája annak a fejlődésnek, amely általában kapcsolódik a hitletéteményhez. Ez a fejlődés más mint a világban tapasztalható fejlődés, amelyben a különböző, politikai, tudományos, művészeti stb. forradalmak megtagadják az előzőeket, ezek tagadásával, teljesen új alapokra építve próbálják biztosítani az emberiség fejlődését, haladását. Ez a fejlődés évszázadokon keresztül tartott, de soha nem került ellentétbe a kezdetekkel, az előzőekkel. Ebben a fejlődésben nincsenek lényegüket tekintve új dolgok, de a lényeget körülvevő dolgokban, szertartásokban, gyakorlatban jelentős fejlődés történt. Ezt a fejlődést a kibontakozás, a bennfoglaltnak kifejezetté válása, a kezdettől fogva meglévő dolgok pontosabb meghatározása, kiemelése, csoportosítása jellemzi.

Szent X. Piusz pápának a modernizmus állításait elítélő, Lamentabili sane exitu kezdetű dekrétuma a szentségekkel kapcsolatban is említ téves állításokat. Ilyen például (40): „A szentségek abból keletkeztek, ahogy az apostolok és utódaik a körülmények és események hatására Krisztusnak egynémely eszméjét vagy szándékát értelmezték”. Vagy (41): „A szentségeknek tulajdonképpen csak az a célja, hogy a Teremtő mindenkor jótékony jelenlétét az ember emlékezetébe idézzék”. A szent pápa figyelmeztetései ma is időszerűek, mert ma is lehet találkozni olyan álláspontokkal, amelyek szerint a szentségek elsősorban a történelmi fejlődés (jóllehet hasznos) eredményei, és az Egyháznak szabadsága van arra, hogy az ezek lényegét érintő dolgokat is módosítsa.

Amint említettük a skolasztika szerint a szentségek a jelek csoportjába tartoznak. A jeleknek általában az a tulajdonságuk, hogy túl mutatnak magukon, utalnak valami olyan valóságra, ami a jel mögött van. Mi az a lényeges különbség, amely elválasztja a szentségeket az Egyház többi szent jelétől? Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint a szentség olyan szent dolognak a jele, amely megszenteli az embert (ST III q. 60. a. 2). Az ember megszentelése a kegyelem által történik, a szentségek a megvalósított jel által közlik a megszentelő és/vagy a szentség jellegének megfelelő segítő kegyelmeket. Három szentség, a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend szentségi fokozatai eltörölhetetlen jegyet nyomnak a lélekbe. Így válnak el a szentségek az Egyház többi szent jelétől, amelyeket szentelményeknek (sacramentalia) nevezünk. Míg a szentségek magának a jelnek a megvalósítása által (ex opere operato) okozzák az ember megszentelődését, közlik a kegyelmet, a szentelmények erre felkészítő lelki hatásokat eredményeznek. A szentelmények másik hatása, hogy általuk bizonyos dolgok kivonódnak a profán használatból és szent dolgok céljára lesznek fenntartva. Míg a szentségeket Krisztus alapította, a szentelményeket általában az Egyház határozza meg. Minthogy a szentelmények mögött az Egyház imádsága, könyörgése áll, ezek esetében is többről van szó, mint egy ember magánimádságáról, de mégsem lehet velük kapcsolatban szentségi hatásról beszélni. A szentelmények között kiemelt helye van a szentségek kiszolgáltatását körülvevő szertartásoknak, így a szentmise szertartásának, amelyben a szentségre vonatkozó közvetlen rész a kenyér és a bor átváltoztatása és az áldozás.

Az ember megszentelődésének, a kegyelemnek Isten az oka, és ez az isteni okság Jézus Krisztus megváltása által valósul meg. Ebből következik, hogy azokat a „csatornákat”, szent jeleket, szentségeket, amely által az ember megszentelődése, a kegyelem közvetítése történik, csak maga Isten határozhatja meg. Ez az alapja a Trienti Zsinat dogmájának, amely szerint a hét szentséget megváltásunk szerzője, Jézus Krisztus, aki valóságos Isten és ember, alapította. A keresztségre többször utalnak az evangéliumok, az Eucharisztiát és az elsősorban ehhez kapcsolodó egyházi rendet pedig Jézus Krisztus az utolsó vacsorán alapította. A Trienti Zsinat dogmája szerint (DH 1752) Jézus Krisztus az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” szavakkal papokká szentelte az apostolokat. A bűnbánat szentségét feltámadása után alapította, amikor megjelent tanítványainak, rájuk lehelve közölte velük a Szentlelket a bűnök megbocsátására (Jn 20, 22). A többi szentség megalapításának ideje is a feltámadás és a mennybemenetel közé eshetett. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szentségek krisztusi alapítását illetően sem vagyunk kizárólag az evangéliumok elbeszélésre utalva, hiszen a Szentírás mellett a szóbeli apostoli hagyomány is tanúskodhat emellett, ez a hagyomány pedig átadódik az Egyház hagyományában mind a mai napig. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír a szentségek krisztusi alapításáról (1117):

Az Egyház a Lélek által, aki Őt “bevezeti a teljes igazságba” (Jn 16,13), lassanként ismerte meg e Krisztustól kapott kincset, és határozta meg pontosabban “kiszolgáltatását”, hasonlóan ahhoz, ahogy Isten misztériumainak hűséges gondnokaként [30] a Szentírás kánonja és a hit tanítása tekintetében tette. Így az Egyház az évszázadok folyamán fölismerte, hogy liturgikus ünneplései között van hét, melyek a szó sajátos értelmében az Úr által alapított szentségek.

A fentiekből az is nyilvánvaló, hogy Jézus Krisztus mint a szentségek alapítója nem határozta meg teljes részletességgel azokat a szertartásokat, amelyekben ezek kiszolgáltatása történik. Abból azonban, hogy ő a hét szentség alapítója, következik, hogy a lényeges dolgokban meghatározta a szentségeket. Lényeges dolognak kell tekinteni annak meghatározását, hogy mire szolgálnak az egyes szentségek. A keresztség és az Eucharisztia szentségi jeleinek meghatározása kiterjed arra, hogy milyen „anyagot” kell használni a szentségi jelben és melyek az anyagot szentségi jellé tévő szavak (forma). Azonban ez a meghatározás sem terjed ki például arra, hogy kovászos vagy kovásztalan kenyeret kell-e használni. A többi szentség esetében a jelet illetően csak általánosabb meghatározásról van inkább szó, amelyre utalnak a különböző rítusok bizonyos részletekben eltérő szertartásai.

Molnár Máté

Irodalom

[1] Roger W. Nutt: General Principles of Sacramental Theology, The Catholic University Press

[2] Schütz Antal: Dogmatika

[3] Ludwig Ott: Grundriss der Dogmatik, Verlag Nova & Vetera

[4] Thomas Joseph White: The Light of Christ. An Introduction to Catholicism. The Catholic University of America Press

Szinte minden iparágban a munkaerőigény csökkenését hozza a mesterséges intelligencia terjedése, de ez főként a monoton munkát végzőket fogja érinteni – a gépekkel nem helyettesíthető emberi kreativitás fokozottan felértékelődik a közeljövőben.

Egyre több iparágban terjed a mesterséges intelligencia használata, ami alapjaiban változtatja meg a munkaerőpiaci viszonyokat – áll egy a Forbes hasábjain megjelent vélemény-publicisztikában. Anna Powers szerint a közeljövőben a mesterséges intelligencia és automatizáció terjedésének hatására drámaian lecsökken az egyes iparágak munkaerő-igénye, ugyanakkor fokozott piaci igény mutatkozik majd a kreatív, gépekkel nem helyettesíthető munkaerőre.

Kétségkívül mostanra mindannyian találkoztunk a mesterséges intelligencia valamilyen formájával, akár tudunk erről, akár nem. Legyen szó online vásárlásról, “önnek ajánlott” termékek megtekintéséről, a Facebookon felugró hirdetésekről, vagy bankautomata használatáról, a mesterséges intelligencia kezdeményeivel találkozhatunk. Más iparágak – kezdve az egészségügytől és fitnessztől a médiáig, akár párkereső alkalmazásokig – a mesterséges intelligencia bizonyos korlátozott formáját kezdi alkalmazni, hogy optimalizálja, automatizálja a folyamatokat – írta.

A szerző szerint, bár a mesterséges intelligencia csak most kezd széleskörűen ismertté válni, valójából már a ’90-es évek óta folyamatban van a terjedése, és a közeljövőben ez alapjaiban változtatja meg a különböző iparágak munkaerőigényét. Minden olyan munkakörben, amiben gépek használatával ki lehet váltani az emberi munkaerőt, ez meg fog történni. Ugyanakkor nagy mértékben felértékelődik majd a gépekre le nem cserélhető, kreatív emberi munka.

Powers azt írja, az AI terjedése az emberi képzelőerő felértékelődését hozza; az ember el tud képzelni és meg tud teremteni eddig soha nem látott dolgokat, de ez olyan adottság, amit egy program nem tud leképezni. Ahogy Walt Disney mondta; “Ha megálmodod, megteheted.” Az AI erre nem képes, bár a matematikailag leképezhető tevékenységeket extrém hatékonysággal végzi; a mesterséges intelligencia korszakában az emberi kreativitás minden eddiginél jobban felértékelődik.

http://www.hidfo.ru/2018/01/atveheti-e-az-ember-helyet-a-mesterseges-intelligencia/

Valóban jel azok számára, akik lelki szemeiket látásra használják.

A Vatikán "szexuálisan szuggesztív" betlehemi jászla aggasztó kapcsolatba hozható az olasz LGBT aktivistákkal c. írásunkban felvetődött a kérdés, hogy vajon mond-e valamit Ferenc pápa az idei vatikáni betlehemi jelenetről - amely egyértelmű főhajtás volt az LGBT lobbi felé - amikor az Újév első napján odalátogat? Ez a kis rövid cikk megadja a választ.

Természetesen nem szólt egy árva szót sem, hanem ehelyett megáldotta, és kuncogott egyet, amikor a förtelmes és szentségtörő Betlehemért felelős néhány magas méltóság körbevezette.

És mégis történt valami baljóslatú és hátborzongató dolog azon az estén.

Pontosan akkor, amikor a pápa elhagyta a Szent Péter Bazilikát és odament a Betlehemhez a Szent Péter térre, mintegy 500 sirályból álló civakodó madársereg röppent fel a bazilika mögül és kezdett körözni a Betlehem fölött.


Ott ajzottak a Betlehem fölött, pontosan annyi ideig vijjogtak és rikoltoztak, amíg a pápa a bazilikától a Betlehemhez ért. Azután eltűntek a csaknem teleholdas éjszakai égen.

Sokan várták kíváncsian , mit fog szólni a pápa a Betlehemhez. A Facebook letiltotta a betlehemi meztelen figura képét posztoló felhasználókat, és amikor a LifeSite kinyomozta, hogy az ötletgazda Montevergine-ből jött, abból a városból, amely szoros kapcsolatokat ápol az LGBT közösséggel, világossá vált a mocskos jelenet háttere.

Az atlétakülsejű meztelen figura látszólag a szegény embert jelentette, az irgalmasság hét testi cselekedete közül az egyiket (felöltöztetni a ruhátlant), további döbbenetes figura abban a jelenetben, amelynek normálisan a tisztaságot és az ártatlanságot kellett volna kifejeznie, egy lepedőbe burkolt hulla (elégetni a halottat) és egy lefejezettnek tűnő fej volt a vasrács mögött (meglátogatni a bebörtönözöttet).

Az, hogy a pápa nem szólt egy szót sem a Betlehemről, amely még a téren posztoló olasz rendőrnek sem tetszett, és "különösnek" mondta, nem meglepő, mivel hetekkel korábban látta és jóváhagyta a tervet.

És a mindenféle szemetet eltakarító, rövid időre megjelenő sirályok sem számítanak újdonságnak a Szent Péter téren Ferenc pápasága alatt.

A környező téren és az oszlopsorok alatt a járókelők is döbbenve tapasztalják a rendszeres éjszakai zavart és romlást. A sirályok megszállják az Egyház központját és lecsapnak a szemétre, romhalmazt és szemetet hagyva maguk után a járdákon és az utcákon.

Ugyanis a hajléktalanoknak megengedett a boltívek és a gyalogjárdák között tanyázni, pontosan szemben a Szentszék sajtóirodájával. Gyakran berúgnak és rendbontóan viselkednek, időnként fenyegetik a bazilikát lefényképezni szándékozó turistákat.

A pápa törődése a szegényekkel és a hajléktalanokkal nem abban nyilvánul meg, hogy felemelné őket az utcáról, hanem ehelyett megteremtette a hajléktalan kultúrát a Vatikán körül.

Sokan "apokaliptikusnak" mondják ezt a nyomorúságos képet.

És ez az általános szemét és romhalmaz, a Vatikán fölött keringő vijjogó, rikoltozó madarak talán ennek a pápaságnak nagyon szimbolikus jelentését adják, azt, hogy az Egyházat a halál felé vezeti.

És miközben a - mind fizikai, mind erkölcsi - romlás és a hanyatlás folytatódik az Egyházban, igazán senki sem szólal fel az érdekében és nem siet a segítségére.

forrás: www.lifesitenews.com

Az idei karácsonyi ünnepek alatt, mint minden évben, a családok ismét egy karácsonyfa alatt gyűlnek össze. És a karácsonyi ünnepkör egész ideje alatt a templomokban is általában egy-egy fenyőfa áll a főoltár két oldalán. Korunkra teljesen feledésbe merült, hogy ez a szokás – legalábbis a katolikusoknál – viszonylag új. A katolikus családokban még a 19. században a betlehemi jászol dominált; sőt, a templomokban egészen a 20. század közepéig tilos volt a karácsonyfa-állítás. A karácsonyfa a katolikusok széles köreiben tipikus protestáns szokásnak számított, olyannyira, hogy a 19. században a protestantizmust sok helyen csak „karácsony[fenyő]fa-vallásnak” nevezték.

Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a karácsonyfa állítása Luther Mártonra vezethető vissza. Tény, hogy a protestantizmus, egyéb rombolásai közepette, a karácsonyi szokásokat is alaposan deformálta. A reformátorok hevesen támadták az addigi karácsonyesti szokásokat: a betlehem-állítást és a pásztorjátékokat. Az ő újításaik eredményeképpen lépett az egyházi liturgia és a liturgikus szokások helyére a családi körben, a karácsonyi történet felolvasásával, karácsonyi dalok eléneklésével és ajándékok kiosztásával megtartott privát ünnep. Míg ez utóbbit addig Szent Miklós hozta december 6-án, illetve a katolikus Spanyolországban – mint még most is – a Háromkirályok január 6-án, úgy a protestánsoknál ezt a feladatot a „Jézuska” vette át. Szintén a protestánsok hozták be a 17. században a karácsonyi vásár szokását is a német evangélikus hercegségekben. Ezzel kezdődött az a lényeges változás, ami a karácsonyi ünnep mai kommersszé válásához, eltorzulásához vezetett.

Ugyanakkor mind Angliában, mind az Egyesült Államokban katolikus körökben egy olyan legenda terjedt el, mely a karácsonyfa-állítás tipikusan német szokását Szent Bonifáccal (kb.680-754(5)), a németek apostolával hozza összefüggésbe. Amikor a szent Fritzlar [a magyar lexikon szerint: Geismer] mellett kivágta a Donar germán istennek szentelt és sérthetetlennek tartott tölgyfát, annak helyén egy kis fenyőfát talált. A legenda szerint ez lett volna az első karácsonyfa. Önmagában ez szép gondolat, főképp, hogy a legendában a karácsonyfának teológiai jelentést adnak: „A fa az örökélet szimbóluma, mert ágai mindig zöldek.”

Csakhogy ez a legenda történetileg ugyanannyira nem korrekt, mint az a vélemény, hogy a karácsonyfát Luther találta ki. Dietz-Rüdiger Moser néprajzkutató „Bräuche und Feste im christlichen Jahreslauf” [A keresztény év szokásai és ünnepei] című művéhez megírásához a karácsonyfa történetének is alaposan utánajárt, és kutatásainak eredményeképpen megállapította, hogy a karácsonyfa legrégibb bizonyítékai a 16. századból származnak. Akkoriban azonban a fát még nem gyertyákkal, hanem süteménnyel és almával díszítették, amiket december 25-én leráztak. Az emberek ily módon jelenítették meg képileg a bűnbeesést és a megváltást. December 24-e ugyanis Ádám és Éva emléknapja, akiket a fa gyümölcse ejtett bűnbe, december 25-e pedig a Megváltó megtestesülésének ünnepe. Eszerint a karácsonyfa eredetileg nem karácsonyfa volt, hanem a paradicsomi fát, a bűnbeesés fáját ábrázolta.
Csak a 18. századtól találhatók bizonyítékok arra, hogy a karácsonyfára gyertyákat akasztottak. Vélhetőleg János evangéliumának prológusából vették ehhez az ötletet: „Az Igazi világosság volt, mely megvilágosít minden e világra jövő embert.” (Jn 1,9)

Karácsony ünnepének mai elpogányosodása, és a „szeretet” és a család ünnepévé való átértelmezése láttán arra szeretném az olvasókat biztatni, hogy a feldíszített fenyőfa helyett inkább betlehemi jászolt állítsanak fel az Ige megtestesülésének ünnepére.

[Fordító megjegyzése: Csak e cikk elolvasása után lettem figyelmes a Szunyogh-Xavér misszálé „A megtestesülés ünnepköre: KARÁCSONY ÜNNEPE” magyarázatának első mondatára, amit évekkel ezelőtt valószínűleg még nem abszolút tudatosan, inkább csak érzésből kihagytam a honlap ünnepeket bemutató oldaláról, és ami így szól: „Talán minden ember legkedvesebb ünnepe a Karácsony, még pedig azért, mert a Karácsony a gyermek és a család ünnepe.” Ez az 1930-ban készült mű – ahogy erről már több ízben szó volt a honlapon – és benne ez a mondat kiválóan mutatja ama szellemi, lelki elfajulásnak a folyamatát, aminek napjainkban éljük eddigi utolsó mélypontját.]

(forrás: Kirchliche Umschau – 2017. december)http://www.katolikus-honlap.hu/1701/karacsonyfa.htm