A hadseregek mindig is a gyalogságra épültek. Uralhatod a légteret, de repülőgépekkel nem tudsz egy várost ellenőrizni, lehetnek a tieid a legerősebb harckocsik, egy város szűk utcáiban jobbára béna kacsákká változnak. A gyalogos katonák fontossága nem kérdőjelezhető meg a jövő harcterein sem. A katonának azonban a harchoz fegyverre van szüksége, mégpedig a lehető legjobbra.
Először is: milyen az ideális katonai kézifegyver? A fegyvernek viszonylag könnyűnek, 3-4 kg körülinek kell lennie. Persze a nagyobb tömegnek is van előnye, lövés közben nyugodtabban viselkedik, kisebb a visszarúgása, vagyis jobban kontrollálható. Hátránya természetesen az, hogy egy nehéz fegyverrel nem lehet gyorsan váltani a célpontok között, és mindenekelőtt cipelni is megterhelőbb. A fegyver hossza is fontos, egy rövid fegyverrel sokkal könnyebb épületekben mozogni, vagy járműből kiszállni, nem akad bele mindenbe, viszont a hosszabb fegyvercső pontosabb fegyvert jelent, különösen nagy távolságokra való lövésnél.
SVD Dragunov és AK-74 bevetésben, valahol Csecsenföldön
A pontos lövés pedig elvárás, a mai általános nézet szerint egy átlagos katonának 300-400 méteres távolságon belül képesnek kell lennie eltalálni a célt. A lőszer sem mindegy ebből a szempontból: egy kisebb és könnyebb lőszerből többet vihet magával a katona, ugyanakkor kellően hatásosnak kell lennie, nagy távolságnál is képesnek kell harcképtelenné tenni az ellenfelet (erről később). Nem árt, ha ergonómikusnak is tervezték, a kezelőszerveknek kézre kell esniük, és lehetőleg mindkét kézzel lehessen használni. Ez nem csak a balkezes katonák miatt fontos, hanem azért is, mert megeshet, hogy a jobbkezes embernek is bal kézzel kell lőnie - például a fedezék miatt.
Az utóbbi időben komoly térhódításba kezdtek a kompakt gépkarabélyok, amelyek a géppisztolyok méreteivel, de a gépkarabélyok erejével bírnak. Fent: HK G36C gépkarabély, alul HK MP5K géppisztoly
Ma már elvárás az is, hogy legyen rajta optikai célzóberendezés, városharcokban a vörös pont (angolul red dot) vagy reflexirányzék, nyílt területeken pedig 1,5-4x-es nagyítású távcső - lehetőleg cserélhetően megoldva, hogy az adott körülményeknek megfelelő legyen a gyalogos fegyverén. Mindenek előtt azonban a kézifegyvernek nagyon megbízhatónak kell lennie, hiába van rajta a legprecízebb fegyvertávcső, hiába lehet még 600 méterről is tiszta fejlövést leadni vele, hiába olyan kézreálló, hogy egy lépcsőfordulóban is másodperc törtrésze alatt tudod célra emelni, ha pont akkor mond csütörtököt, amikor használni szeretnéd. Márpedig a harctéren ritkán ideálisak a körülmények, ezért jól kell bírnia a szélsőséges időjárási körülményeket, a koszt és azt, hogy adott esetben a használójának napokig nincs lehetősége nyugodt körülmények között a nagytakarítással és a karbantartással foglalkozni.
Az M16/M4-család hírhedt a kosz iránti érzékenységéről, ezért a HK egy saját M4 változatott gyártott és a nyilvánosság előtt mutatta be, mennyire sárálló.
Ki kell térjünk ki a lőszer problémájára. Stratégiai szempontból az az előnyös, ha az ellenséges katona csak megsebesül, de életben marad, hiszen egy sebesült katona több problémát okoz az ellenségnek, mint egy halott, Tény, hogy ez brutális gondolatmenet, de a háború nem éppen az emberi szeretett kenetteljes megnyilvánulásairól szól. A probléma ezzel ott van, hogy a sérült ellenség még harcképes lehet. Számtalan példa van arra, hogy nagyon súlyos sebet kapott emberek is még percekig harcoltak, vagyis taktikai szempontból viszont az az előnyös, ha az ellenség minél súlyosabb, lehetőleg halálos sebet kapjon.
A vadász, rendfenntartói vagy önvédelmi fegyverekhez éppen ezért készítettek olyan lövedékeket, amelyek minél inkább deformálódik, "gombásodik", egyes esetekben a lövedék egész orra szétnyílik, hogy minél nagyobb sebcsatornát vágjon, és az energiáját lehetőleg maradéktalanul leadja a célpontban. Ez a katonai lövedékeknél is így volt még az 1800-as években, ám a még a XIX. század végén az orosz cár látva a robbanó- és repeszhatású kézifegyver-lövedékek szörnyű hatásait, kezdeményezte azok kitiltását a hadszínterekről. Az erről szóló nemzetközi egyezményt 1899. július 29-én írták alá Hágában, ez lett az első Hágai Egyezmény (amit sokan a Genfi Egyezménnyel kevernek, amit 1925-ben az I. világháború tapasztalatai alapján a harci gáztámadások tiltására hoztak tető alá).
No persze az egyezmények többsége, mint tudjuk csak írás, és a jelenleg rendszeresített amerikai (NATO) és orosz gépkarabély-lőszerek - bár az egyezmény szövegének megfelelnek - a tervezőmérnökök valójában mindent megtettek, hogy a lehető legsúlyosabb sebet okozzák. Az M855-ös jelű szabvány NATO lőszer (melyet az M16, M4, G36, stb. gépkarabélyok használnak) például rövid távon becsapódva hajlamos több darabra széttörni, a szovjet/orosz 5,45 mm-es karabélylőszer (amit az AK-74 fegyvercsalád használ) lövedékét pedig úgy alakították ki, hogy a testbe csapódva azonnal irányt változtat, bukdácsolni kezd, hogy minél hosszabb sebcsatornát hozzon létre.
Egy 5,56 mm-es NATO-lövedék útja az emberi testet szimuláló ballisztikai gélbe becsapódva
A mai kézifegyvereknél magától értetődik a sorozatlövés képessége, ám a sorozatlövésnek csak bizonyos körülmények között van gyakorlati haszna. A sorozatlövés közben ugyanis a fegyver visszarúgása miatt a cső elmozdul a célról, és ahogy a lövések jönnek egymás után, egyre nagyobb mértékű az elmozdulás, tehát (hacsak a célpont nincs túl közel) valószínűleg a 3-4-5 lövés már messze a cél mellet vagy fölött fog elrepülni. Ennek kiküszöbölésére találták ki a rögzített sorozatlövést, amikor többnyire három (ritkábban két) lövés kiváltása után az újabb lövéshez előre kell engedni az elsütőbillentyűt, majd újra meg kell húzni. Az egymás után kilőtt három lövedék szórásképe még viszonylag kicsi, így ideális esetben mindhárom eltalálhatja a célpontot.
A rögzített sorozatlövésnek van egy lélektani hatása is: a sorozatlövéskor a gyalogos hajlamos csak a cél felé fordítani a fegyverét, és folyamatosan tüzelni, abban a reményben, hogy valamelyik lövedék majdcsak eltalálja azt. Azonban ez egyfelől nem túl hatékony módja a fegyverhasználatnak, másfelől lőszerpocsékolásra sarkallja a katonát. A rögzített sorozatlövéskor viszont megfelelő kiképzés esetén minden hármas lövéssorozat után ösztönösen újra fog célozni a katona, így nagyobb az esély a találatra, és közben még a lőszerpazarlás veszélye sem áll fent.
Ennek a gondolatmenetnek lett például eredménye az M16A2, M16A4 és M4 gépkarabély, amelyek nem is rendelkeznek sorozatlövés képességével, csak egyes lövéssel és rögzített sorozatlövéssel. Azonban rövid lőtávolságoknál, városharcok, épületharcokban a teljes sorozatlövés képességét hiányolták a katonák, ennek következtében jelentek meg az M16A3 és M4A1 gépkarabélyok, melyek az egyes lövés mellett teljes sorozatlövés leadására is képesek. A minél hatékonyabb kézifegyverek fejlesztése terén már az 1980-as években feltűnt egy igen ígéretes fegyver, a német HK G11, amely hüvely nélküli lőszert használt. A lövedék gyakorlatilag a nyolcszögletű meghajtótöltetbe volt elhelyezve, vagyisa lőszerre nézbe csak egy hasábot láthatunk. A hüvely nélküli lőszer előnye a nevében szerepel: az elsütés után nincs hüvely, amit ki kellene vetnie a fegyvernek, így nagyobb tűzgyorsaságot lehet elérni, hiszen a lövés egy mozzanatát (az üres hüvely kivetését) el lehet hagyni. Ennek köszönhetően a G11 rögzített sorozatlövéskor 0,06 másodperc alatt lőtt ki három lövedéket - a reakcióerők ennyi idő alatt még nem realizálódtak a lövész számára a tehetetlenség miatt, vagyis amire a visszarúgást érzékelné, és a fegyver elmozdulna a célról már a harmadik lövedék is elhagyta a csövet.
A sorozatgyártásra érett G11K2, előtte egy tár és a hüvely nélküli lőszerei. Hiába lett tökéletes, mégse kellett senkinek
A G11 a teszteken nagyszerűen szerepelt, pontos és megbízható és igen hatékony fegyverré fejlesztették, ráadásul a kicsi és könnyű lőszeréből egy katona több, mint kétszer annyit vihetett magával, mint egy hagyományos lőszerből. De az 1990-es évek elején az újra egyesült német kormány túl drágának találta, és egy új lőszertípus rendszeresítését is problémásnak látták, így a G11 - bármennyire is előremutató fegyver volt - végleg eltűnt a süllyesztőben.
Az 1990-es években új irányvonalat szabott meg az amerikai hadsereg. A vízió szerint egy csúcstechnikát képviselő új fegyver egy 5,56 mm-es gépkarabélyból és egy 20 mm-es gránátvetőből állna. A gránátvető egy speciális lőszert használ, amelynek mini-számítógépe a feladatnak megfelelően robbantja fel a gránátot. Például ha a célpont egy fedezék mögött rejtőzik, akkor a cél felett mintegy egy méteres magasságban robban, azonban ha a célpont ablak mögött tartózkodik, akkor a gránát késleltetve robban, mikor már az épület belsejébe ért. Mindemellett ráadásul a gránátvető hatásos lőtávolsága 1 km körül van, így már messziről is bevethető, például mesterlövészek ellen. A fegyveren egy optikai rendszerrel egybeépített ballisztikai számítógép is található, amely megmutatja a lövésznek, hogy hova kell céloznia, hogy eltalálja a gránátvetővel a célpontot, és az éjszakai használathoz az optikai rész egy infravörös kamerát is magában foglalt.
Az XM29 OICW egyik prototípusa még tesztelés alatt
Az XM29 OICW igen ambiciózus program volt, és noha eredetileg arra szánták, hogy leváltsák a rajokban az M16/M203 gránátvetős fegyvert, a program folyamatosan csúszott, részben az egyre magasabbra emelkedő beszerzési költség, részben a fegyver túl nagy tömege miatt. Noha az XM29 teljesítette a legtöbb vele kapcsolatos elvárást, végül a hadsereg nem tartott igényt rá, és a gránátvető részét külön fejlesztették tovább XM25 néven. Persze lehet, hogy csak azoknak lett igazuk, akik úgy vélték, hogy a harctéren nincs helye olyan fegyvernek, amelynek használati utasítása egy lexikon vastagságát éri el.
Az OICW-utód 25 mm-es gránátvető, az XM25 makettje egy kiállításon
A belga FN cég az OICW-hez hasonló elképzeléssel állt elő, ám más megközelítést használt. A fegyver teljesen modulszerűen épül fel. Alaphelyzetben egy 1,6x-es nagyítású távcső foglal helyet a tetején, de ez lecserélhető egy ballisztikai számítógéppel feltuningolt optikai irányzékkal, a cső alá pedig egy saját fejlesztésű 40 mm-es gránátvető kerülhet. Az FN F2000 gépkarabély bull-pup elrendezésű, vagyis a zárszerkezet és a tár a fegyver végében kapott helyet, amely miatt azonos csőhossz mellett rövidebb lehet a fegyver teljes hossza. Ennél az elrendezésnél az egyik probléma, hogy a súlypont túl hátra kerül, amely miatt ösztönös lövésnél könnyen a cél fölé mehet a lövés. A másik általános probléma az, hogy a hüvelyeket a tusnál veti ki, így ha jobbkezes fegyvert bal kézbe fogunk és a vállunkhoz szorítjuk, akkor a zárszerkezet az arcunk mellett lesz, és lövéskor a hüvely is ide szeretne távozni.
Más bull-pup fegyvereknél - mint az Osztrák Steyr AUG-nál vagy a Francia FA MAS-nál - ezt úgy oldják meg, hogy a fegyver átszerelhető jobb illetve bal kezes használathoz. (A britek L85 gépkarabélya angolos egyszerűséggel oldja meg ezt a gondot: kizárólag jobb kézzel használható.) Az F2000 esetén a hüvelyt egy kis alagúton keresztül a fegyver elején, jobb oldalon veti ki, így mindkét kézzel kényelmesen használható. A csúcstechnika azonban itt sem adja olcsón magát: egy teljes F2000 fegyverrendszer ára 5000 dollár körül mozog - de még így is sokkal olcsóbb, mint az XM29 lett volna.
Az FN F2000 az alap 1,6x-os optikai irányzékkal és egy 40 mm-es gránátvetővel. Figyelemre méltó a kidobott hüvelyek elvezetése a fegyver elejébe
Megint mások azonban inkább visszatértek a jól bevált receptekhez, és azt csiszolgatják abból kiindulva, hogy ami bevált, ahhoz ne nyúlj. A német, spanyol és norvég hadseregben rendszerbe állított német HK G36 ezt az elvet vallja. A fegyver belső szerkezete gyakorlatilag a már sokszor bizonyított AK-47-es megoldásaira épül, csak ott módosítva, ahol muszáj volt. A fegyver fogantyújában alaphelyzetben 1,5x-es nagyítású optikai irányzék található, vagy pedig egy kettős megoldás, alulra egy 3,5x-es nagyítású, felülre pedig egy red dot irányzék.
HK G36KV tesztelés alatt a norvég hadseregnél
A tárak átlátszó műanyagból készültek, így a katona egy pillantással meg tudja nézni, hogy még mennyi lőszer áll a rendelkezésére. A G36 megbízhatósága a jó öreg Kalasnyikovokéhoz mérhető, olyannyira, hogy a belső szerkezete az XM29 OICW gépkarabély részébe, illetve az amerikai hadsereg egyik lehetséges következő kézifegyverében, az XM8-ban is szinte egy az egybe lett beszerelve.
Az XM8 család - klikk a nagyobb változathoz |
Az XM8 egyébként egy olyan fegyvercsalád megalkotására törekszik, ahol a négy változat, a teljes értékű gépkarabély, a rövid kompakt karabély, a mesterlövész változat és a könnyű géppuska gyakorlatilag teljesen szabadon "kilegozható" a részegségekből. A zárszerkezet és az elsütőszerkezet teljes megegyezik, csak a tus, az előágy és a cső különbözik. Ha mesterlövész puskát akarunk csinálni a gépkarabélyunkból csak egy hosszabb, 20 inches (kb. 500 mm-es) csőre kell kicserélni a gépkarabély 12,5 inches (kb. 320 mm-es) csövét, egy lenyitható kétlábú állványt magába foglaló előágyra a karabély előágyát és a red dot irányzékot egy 3,5x-es nagyítású optikai irányzékra. Ha könnyű géppuskát akarunk, a csövet egy 20 inches vastag csövű változatra kell cserélni - amely jobban bírja a folyamatos tüzelést -, és a 30-as szekrénytár helyet egy 100 lőszert befogadó C-Mag tárat kell a fegyver illeszteni.
E megoldás fő előnye, hogy nagyban megkönnyíti a logisztikát, hiszen a főbb alkatrészek teljesen megegyeznek a legáltalánosabban használt fegyverekben. Az amerikai hadsereg pedig eldöntötte, hogy lecseréli a jelenlegi M16/M4 gépkarabély-családot és az M249 SAW könnyű géppuskáit. A közelmúltban ezért ki is írt egy pályázatot, amelynek a győztese váltja le a régi fegyvereket; az egyik esélyesnek az XM8-család tűnik.
Az XM8 tesztelés alatt az amerikai szárazföldi erőknélAz Amerikai Speciális Hadműveletek Parancsnokságánál (US SOCOM - United States Special Operation COMmand) már eldőlt, hogy leváltásra kerül az M4A1 SOPMOD, az utódja a Belga FN cég amerikai leányvállalatának SCAR gépkarabélya lett. Az új fegyver két változatban kerül rendszeresítésre, a SCAR-L(ight) ugyanazt a szabvány 5,56 mm-es NATO lőszert használja, mint az M16 és M4 gépkarabélyok, a SCAR-H(eavy) pedig szintén szabvány 7,62 mm-es NATO lőszert. Ez akár a harctéren is átszerelhető az orosz 7,62 mm-es lőszerrel való használtra, amelyel például az AK-47 tüzel. Ennek különösen mélyen az ellenséges vonalak mögötti bevetéseknél van jelentősége, ugyanis így az ellenségtől zsákmányolható muníciót is felhasználhatják a katonák, nem kell attól tartaniuk, hogy a saját fegyverükbe való lőszertípusból kifogyhatnak.
A SCAR-L és a SCAR-H gépkarabélyok
Persze vannak még radikálisabb megoldások is, mint a MetalStorm, amelynél a csőben egymás mögött foglalnak helyet a lövedékek, mindegyik mögött egy-egy meghajtótöltet, a lövést elektronikusan váltják ki, egymás után. A megoldás legnagyobb előnye a félelmetes tűzgyorsaság, gyakorlatilag amint elhagyta az előző lövedék a csövet, máris indulhat a következő. Szintén előnyös az egyszerűsége, mivel nincs szükség semmiféle mechanikus alkatrészre a működéshez.
Ugyanakkor szemben egy hagyományos lőfegyverrel, ahol a cső hossza ugye minden lövésnél ugyanakkora, tehát ideális esetben az egymás után kilőtt lövedékek ugyanazt a pályát fogják leírni, és ugyanoda is csapódnak be, a MetalStorm esetén az egymás mögött elhelyezett lövedékek miatt az első lövedék még csak rövid utat tud megtenni a csőben, a következő már egy kicsivel hosszabbat, az az utáni még hosszabbat és így tovább. Ezzel az a probléma, hogy mindegyik lövedék egy kicsivel más röppályát ír le, így a fegyver pontossága nagyobb lőtávolságokra már nem kielégítő, ezért kézifegyvereknél legalábbis nem valószínű, hogy ez a megoldás elterjedne.
A tesztelés alatt lévő MetalStorm pisztoly belső felépítése
Szintén próbálkoznak már egy ideje a folyékony meghajtótöltetekkel, ahol a lövedéket egy előre kiszámított mennyiségű folyékony robbanóanyag segítségével indítják el, amelyet csak a lövés előtt jutattak a zárszerkezetbe. A megoldás legnagyobb előnye az lehetne, hogy egy számítógép előre ki tudja számolni a cél távolságából, hogy mekkora sebességre kell gyorsítani a lövedéket az ideális találati esélyhez. Közeli célok ellen elég kis mennyiség is, így kisebb lesz a visszarúgás is, nagy távolságokra pedig nagyobb mennyiségű hajtóanyagot használva lehet indítani egy ugyanolyan lövedéket. Gyakorlatilag tehát ugyanazzal a fegyverrel hatékonyan lehetne harcolni akár egy szűk folyósón, de akár az 1000 méterre lévő ellenség ellen is.
Ez hatalmas előny lehetne a hagyományos lőszereket használó fegyverekkel szemben ahol ugye azonos lőpormennyiség van minden egyes lőszerben, amelyet még a lőszer és a fegyver tervezésekor kell előre meghatározni. Noha a fejlesztések már jó ideje folynak, a folyékony hajtótöltetes kézifegyverek előnyeinek kihasználásához bonyolult és ezzel együtt drága fegyvert kell építeni.
Más elképzelések is vannak, egyik ilyen terv kis méretű önirányító rakéták alkalmazását veti fel, amelyek képesek a mozgó célpontot követni. Ezen elképzelés gyakorlati megoldásának lehetőségét az amerikai hadsereg is vizsgálja, de kérdéses, hogy mennyibe fog kerülni egy-egy ilyen minirakéta. Habár megfelelő találati arány esetén a katonának csak viszonylag kevésre van szüksége belőle, de ha túl drága, akkor aligha valószínű, hogy rendszeresíteni fogják.
A Future Warrior 2020 tervben szereplő négylövetű mini-rakétaindító kézifegyver modelljeSzintén egy lehetőség a lézerek alkalmazása, de ezen kutatások is még igen kezdetlegesek, és sok problémát vetnek fel. A lézer gyakorlatilag egy fénysugár, ezért terjedését gátolhatja a füst, a köd, az eső vagy hóesés, márpedig a csatatereken ezek teljesen hétköznapi jelenségek. Ettől függetlenül nagyon ígéretesnek tűnnek egyes fejlesztések, mint például a vakítófegyver, amellyel az ellenséges katonák szeme világát lehet akár permanensen elvenni. A vak katona harcképessége a nulla környékére redukálódik, ugyanakkor nem halálos sérülést jelent, amely politikai/etikai téren újabban fontos tényezővé lépett elő - no persze kérdéses mennyivel emberségesebb tömegével megvakítani az ellenséges katonákat, mint megölni - veti föl az Sg.hu haditechnikai portál.
Hírfigyelő Szolgálat
">
A málenkij robot (magyarul kis munka) valójában kemény fizikai munkát jelentett. 