Káté a lelkipásztorok számára
A TRIENTI ZSINAT HATÁROZATÁBÓL
Kiadva először V. Pius, azután XIII. Kelemen pápa meghagyásábólRészletek
IV. fejezet
AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL
LXVII. Az oltáriszentség, mint az új szövetség tulajdon áldozata, Isten előtt legkedvesebb áldozat
Mert e szentség nemcsak a mennyei kincsek tára, mellyel, ha jól használjuk, Isten kegyelmét és szeretetét szerezzük meg magunknak: hanem azon kiváló tulajdonnal is bír, hogy általa a velünk művelt végtelen jótéteményekért neki némi hálát adhatunk. Mily kedves és tetsző pedig Isten előtt ez áldozat, ha kellően, s törvényszerűen mutattatik be, kitűnik a következőből. Ha ugyanis az ó szövetség áldozatai, melyekről írva van: „Áldozatot és ajándékot nem akartál” (Zsolt 39,7), és ismét: „Mert ha kedvelnéd, bizonyára áldozatot adtam volna, de az égő áldozatokban nem gyönyörködöl” (Zsolt 50,18), annyira tetszettek az Urnak, hogy az Írás bizonyságtétele szerint (Ter 8,21) az Isten „megérzé a gyönyörűség illatát”, azaz: előtte kedvesek és kellemesek voltak: mit kell hinnünk azon áldozatról, melyben azt áldozzuk és ajánljuk föl, kiről kétszer hallatszott a mennyei szózat: „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telik?” (Mt 3,17)
E titkot tehát szorgalmasan magyarázzák meg a plébánosok, hogy, mikor a hívek az isteni tiszteletre összegyűlnek, figyelmesen és vallásosan tanulják megfontolni a szent cselekményeket, melyeken jelen vannak.
LXVIII. Mely okokból rendelte Krisztus Urunk az oltáriszentséget
Főleg pedig azt tanítsák, hogy két okból rendelte Krisztus az oltáriszentséget. Az egyik az, hogy lelkünknek mennyei táplálékul szolgáljon, mely által lelki életünket megoltalmazhatnók és fenntarthatnók; a másik, hogy az Egyháznak szüntelen való áldozata legyen, mely által bűneink eltöröltetnének, és a vétségeink által gyakran súlyosan megbántott mennyei Atya haragból irgalomra, az igazságos büntetés szigorából kegyességre indíttatnék.
Ennek előképét és hasonlatosságát szemlélhetni a húsvéti bárányban, melyet mint áldozatot és titkot szoktak Izrael fiai fölajánlani és megenni. Nem is adhatta volna Üdvözítőnk, midőn önmagát a kereszt oltárán az Atya Istennek föláldozandó vala, irántunki végtelen szeretetének fényesebb jelét, mint midőn látható áldozatot hagyott nekünk hátra, mely által azon véres áldozat, melynek kevéssel utóbb egyszer s mindenkorra a kereszten kellett bemutattatnia, megújíttatnék, és annak emléke a világ végéig mindennap, az egész világon elterjedt Egyház által legnagyobb haszonnal ünnepeltetnék.
LXVJ. Hogyan különbözik a szentség az áldozattól
E két fogalom azonban igen különbözik egymástól. A szentség ugyanis az átváltoztatás által vitetik végbe. Az áldozatnak lényege pedig abban áll, hogy fölajánltassék. S azért az oltáriszentség, midőn az Úrtartóban van, vagy a beteghez vitetik, szentség tulajdonságával bír, nem áldozatéval. Azután azoknak, kik a szent ostyát magukhoz veszik, az érdem alapját és mindazon hasznokat, mint szentség szerzi meg, melyeket föntebb megemlítettünk. De mint áldozat, nem egyedül érdem, hanem elégtétel erejével is bír. Mert valamint Krisztus Urunk, kínszenvedése által helyettünk érdemeket szerzett és eleget tett, úgy akik ez áldozatot, mely által velünk egyesülnek, fölajánlják, az Úr kínszenvedésének gyümölcseit kiérdemlik és eleget tesznek.
LXX. Mikor rendeltetett ezen új szövetségi áldozat
Ez áldozat rendelése felől semmi kétséget sem hagyott hátra a Trienti szent Zsinat; mert kijelentette, hogy Krisztus Urunk az utolsó vacsorán rendelte azt; s [a szent zsinat] egyszersmind átokkal sújtotta azokat, akik azt állítják, hogy valóságos és tulajdonképpeni áldozat nem mutattatik be Istennek, vagy hogy áldozatot bemutatni nem tesz egyebet, mint hogy Krisztus eledelül adatik.
LXXI. A szenteknek vagy akármely teremtménynek áldozatot bemutatni nem szabad
Azonban [a szent zsinat] azt sem mulasztotta el gondosan megmagyarázni, hogy az áldozat egyedül Istennek mutattatik be. Mert ámbár szokott az Egyház néha a szentek emlékére s tiszteletére misézni: de azt tanította, hogy nekik nem mutattatik be az áldozat, hanem egyedül Istennek, ki a szenteket halhatatlan dicsőséggel koronázta meg. Azért a pap sem szokta soha is mondani: „Fölajánlom neked ez áldozatot, Péter vagy Pál”, hanem, midőn egyedül az egy Istennek mutatja be az áldozatot, hálát ad neki a boldog vértanúk fényes győzelméért, és pártfogásukat úgy kéri ki, hogy ők értünk közbenjárni kegyeskedjenek a mennyben, kiknek emlékezetét üljük a földön.
LXXII. Honnan meríttetik az új szövetségi áldozatról és papságról szóló tan
Azt pedig, mit ez áldozat igazságáról tanított a katholikus Egyház, az Úr szavaiból vette, midőn azon utolsó éjen e szent titkokat az apostoloknak ajánlván, mondá: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Luk 22,19 és 1 Kor 11,24) Mert őket, mint a szent zsinat meghatározta, akkor papokká rendelte, s megparancsolta nekik, hogy ők és a papi hivatalban utódaik az ő testét feláldozzák és bemutassák. Eléggé bizonyítják ezt az apostolnak a korinthusiakhoz írt szavai is, midőn így szól: „Nem ihatjátok az Úr kelyhét, és az ördögök poharát, nem lehettek részesek az Úr asztalában, és az ördögök asztalában.” (1 Kor 10,20) Mert valamint az ördögök asztala által azon oltár értendő, melyen nekik áldozat mutattatott be: úgy az Úr asztala is (hogy az apostol szavaiból valószínű okoskodással vonjunk következtetést) mást nem jelenthet, mint azon oltárt, melyen áldozat mutattatott be az Úrnak.
LXXIII. Mely előképek és jövendölések által jelentetett különösen ezen áldozat
Ha az ó szövetségben ezen áldozat előképeit és jóslatait keressük, legelőször is igen világosan jövendölt róla Malakiás eme szavakkal: „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen áldozni fognak, és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, úgymond a seregek Ura.” (Mal 1,11) Azonkívül ezen áldozat mind a törvény hozatala előtt, mind utána is az áldozatok különféle nemei által előre jelentetett. Mert mindazon jókat, melyeket azon áldozatok jelentettek, egymaga ezen áldozat, mint mindannyinak tökélye és befejezése magában foglalja. De mégis semmiben sem láthatni képét jobban kifejezve, mint Melkizedek áldozatában. Mert az Üdvözítő önmagát Melkizedek rendje szerint örökre rendelt papnak nyilvánítván, testét és vérét az Utolsó Vacsorán a kenyér és bor színe alatt az Atya Istennek föláldozta.
LXXIV. A misében ugyanazon áldozat vitetik végbe, mely a kereszten bemutattatott
Egy és ugyanazon áldozatnak valljuk tehát és tartjuk azt, mely a misében végbe vitetik, s mely a kereszten bemutattatott, valamint egy és ugyanaz a föláldozandó is t. i. Krisztus Urunk, a ki önmagát csak egyszer áldozta fel véres áldozatul a kereszt oltárán. Mert a véres és vérnélküli áldozat nem két, hanem csak egy áldozat, melynek bemutatása, miután az Úr azt parancsolta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” az oltáriszentségben naponkint megújíttatik.
LXXV. Mindkettőnek áldozópapja is egy
De az áldozó pap is egy és ugyanaz, t. i. Krisztus Urunk; mert a kiszolgálók, kik az áldozatot bemutatják, nem a maguk, hanem Krisztus személyét viselik, midőn az ő testét és vérét megáldják. Ezt magának az átváltoztatásnak szavai is mutatják. Mert nem mondja a pap: „Ez Krisztus teste” hanem: „Ez az én testem”, t. i. Krisztus Urunk személyét viselve a kenyér és bor lényegét Krisztus teste és vére valóságos lényegévé, s a bor lényegét Krisztus teste s vére valóságos lényegévé változtatja át.
LXXVI. A mise nemcsak dicsőítő, hanem engesztelő áldozat is
Ezek így levén, kételkedés nélkül kell tanítni, amit a szent zsinat is kifejtett: hogy a szent miseáldozat nemcsak dicsőítő és hálaadó áldozat, vagy csupán emlékezete a kereszten bemutatott áldozatnak, hanem valóságos engesztelő áldozat is, mely az Istent velünk kiengeszteli, s irántunk irgalmassá teszi. Ha tehát tiszta szívvel, élő hittel és vétkeink fölötti legbensőbb fájdalommal áldozzuk és ajánljuk föl e legszentebb áldozatot: nem kételkedhetünk, hogy „irgalmasságot nyerendünk az Úrtól, és kegyelmet alkalmas segítségre” (Zsid 4,16), mert ezen áldozat illatában annyira gyönyörködik az Úr, hogy a kegyelem és töredelem ajándékát adományozván, vétkeinket megbocsátja. Azért könyörög ünnepélyesen az Egyház is ekképp: „Valahányszor ezen áldozat emlékezete ünnepeltetik, mindannyiszor üdvünk felújíttatik”, t. i. a véres áldozatnak legbőségesebb gyümölcsei e vérontás nélküli áldozat által reánk áradnak.
LXXVII. A miseáldozat haszna az elhunytakra is kiterjed
Azután pedig a plébánosok e szentségnek azon erejét is adják elő, hogy nemcsak az áldozatot bemutatónak és magához vevőnek használ, hanem minden hívőnek, akár velünk élnek a földön, akár már elhunytak az Úrban, de még bűneikért teljesen ki nem szenvedtek. Mert kétségtelen apostoli hagyomány szerint nem csekélyebb haszonnal ajánltatik fel ezekért, mint az élők bűnei, büntetései, elégtételei, s mindennemű nyomorúságai s szorongattatásaiért.
LXXVIII. Semmiféle misét, mely az egyház közszokása szerint tartatik, sem kell magánmisének nevezni
Ebből könnyen beláthatni, hogy minden misét közösnek kell tartani, mint amelyek az összes hívek közhasznát és üdvét célozzák.