A demokrácia ma vezető jelszó, amelyet úton-útfélen hallunk, amelyet ajkára vesz s hatásos érvényesülési eszköznek tekint az a liberalizmus és az a szociáldemokrácia is, amelynek törekvései semmitől sem állnak oly messze, mint az igazi demokráciától s amelynek igazi értelmét oly kevesen látják s oly kevesen is elemzik!
Mit jelent ez a szó demokrácia, népuralom? Jelentheti a Rousseau-féle népszuverenitás eszméjét; jelentheti ennek alapján vagy ettől teljesen függetlenül a nép széles rétegeinek részesedését az államhatalom gyakorlásában s jelentheti e részesedésnek oly fokozását, amely a felségjogokkal körülbástyázott s élethossziglan való, vagy egyenesen örökösödő fejedelemséget teljesen mellőzi (köztársaság).
A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak. A kereszténység szerint a nép választhatja, megjelölheti a kormányformát s az államhatalom gyakorlóit, de a voltaképpeni államhatalom és kormányzótekintély, a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt felsőbb törvény és jogrend szentesíti.
A nép széles rétegeinek a kormányzatban való részesedése ellen a kereszténységnek nincs észrevétele. Itt is áll, hogy ami a legjobb, ami a természetes erkölcstörvénnyel s a természetes fejlődéssel megegyez, azt a kereszténység is szentesíti s akceptálja. A kereszténység nyitva hagyja az államforma kérdését is, de az egyszer megállapított törvényes rendet vagy uralkodót védi s könnyelműen s kényszerítő ok nélkül megváltoztatni nem engedi. A kereszténység legnagyobb nevű theologusai s állambölcselői, mint Aquinói Szent Tamás, a demokráciát kifejezetten helyeslik, bár semmi esetre sem abban a szélsőséges irányban, ahogyan azt újabban a demagógia értelmezni szokta. A legjobb kormányzati rendszerhez, úgymond a nevezett egyháztudós, hozzátartozik, hogy valamelyes része az állam kormányzatában mindenkinek legyen, mert ez növeli a népben a békét és megnyugvást s mindenki szívesen ragaszkodik oly államkormányzathoz, amelyben neki is része van. De épp úgy kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjobbak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén.
A demokrácia újabbkori erős hangoztatása megállapíthatóképpen abból a korból ered, amikor a monarchikus államrend mindinkább szakított a gyakorlati kereszténységgel, amióta a fejedelmek megszűntek hatalmukat «Isten kegyelméből» valónak s épen ezért feltétlenül kötelező magasabb törvényekkel körül határoknak tekinteni. A demokrácia reakció az abszolutizmussá fajult fejedelmiség ellen. S valóban, ha a fejedelmek joga nem felsőbb jogon épül fel többé, ha csak diplomáciai és katonai konstellációk tartják uralmon, nincs értelme annak, hogy a nép elismerje felsőbbségüket s meghajoljon uralmuk előtt; a legelső alkalommal ki is fogja vonni magát kormánypálcájuk alól s forradalmat csinál. A trónt csak addig lehet szentnek tekinteni, amíg az oltárral áll kapcsolatban.
Ha már most általános állambölcseleti s főleg keresztény nemzeti szempontból vizsgáljuk a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának kérdését, mindenekelőtt azt kell hangsúlyoznunk, hogy ha demokrácia alatt a nép legszélesebb rétegeinek javát és boldogulását értjük - amit II. Frigyes porosz király úgy fejezett ki, hogy: «Alles für das Volk, nichts durch das Volk» - ebben az értelemben a minél több demokráciáé a pálma. Ha azonban a kormányzatnak a néppel való tényleges megosztását értjük demokrácia alatt, a több vagy kevesebb demokrácia jogosultságának s célszerűségének kérdése már nem oly egyszerű kérdés.
A több demokrácia mellett szól kétségtelenül az ellenőrzés nagyobb lehetősége s a különböző jogos igények könnyebb érvényesülése - legalább elméletben. A monarchia vagy oligarchia bizonyos fokig mindig azzal a veszéllyel jár, hogy felelőtlen abszolutizmussá fajul; s bárha elméletben nagyon vonzónak találjuk is azt a tételt, hogy valamennyi kormányforma közt legideálisabb az igazságos és megvilágosodott abszolutizmus, ezzel szemben mégis kénytelenek vagyunk azt kérdezni: mi biztosítja azt, hogy az abszolutizmus igazságos és megvilágosodott leszen? A kereszténység kétségtelenül nagyon jól megfér a királyság eszméjével s mégis az abszolút fejedelmi rendszertől minden időleges pártfogás mellett is legtöbbet a kereszténység szenvedett.
Nem lehet célunk, hogy a «monarchia vagy köztársaság» kérdését eldöntsük. Csak rá akarunk mutatni azokra a félrevezető okoskodásokra, amelyekkel a mérleget egyesek - nagyon határozott irányú emberek - nálunk is okvetlenül a több demokrácia és a köztársaság irányában szerették volna eldönteni.
Azzal az álokoskodással, hogy a monarchia avult intézmény, a demokrácia és a köztársaság pedig az új, modern gondolat vívmánya: szóba sem érdemes állni. A történelem tanúsága szerint a dolog éppen fordítva áll: köztársaságok már évezredekkel ezelőtt voltak s ismét helyet adtak a monarchiának, sőt a dolgok természetét figyelve, nem kételkedhetünk benne, hogy a köztársaság az államformák kialakulásának primitívebb formája, mint a monarchia. A «modernséggel» való érvelés tehát e téren is, mint annyi máson, merő visszaélés a közönség tájékozatlanságával. Egyébként, ha a köztársaság csakugyan «modern» vívmány volna is, minden divatlázzal szemben fenn kell tartanunk azt a véleményt, hogy minden modern vagy régi dolog annyit ér, amennyi a belső értéke; a mai vagy tegnapi kelet még nem okvetetlen bizonyítéka a portéka kiválóbbságának.
Éppúgy nem bizonyít sokat a demokratikus jelszavak értéke mellett az a körülmény, hogy ma «a levegőben vannak». Ez igaz; de az a kérdés: hogyan kerültek oda? Mint a kor valódi követelményei, megfontolások és tapasztalatok eredményei, hódították-e meg a lelkeket, avagy mesterséges szabadkőmíves propaganda és népszerűséget hajhászó politikusok egymást-túlkiabáló versengése tette-e divattá a demokratikus fétis tiszteletét? Ez az a kérdés, amelynek eldöntése előtt az «argumentum ex consensu» értékét e téren el nem ismerhetjük.
A demokrácia és a köztársaság tagadhatatlan előnyeivel szemben csakugyan az tesz bennünket leginkább kételkedőkké, hogy a demokrácia és köztársaság mellett a leghevesebb agitációt rendszerint azok fejtik ki, akiknek őszinte népszeretetében, nemzetfenntartó törekvéseiben semmi okunk sincs megbízni. Liberalizmus és szociáldemokrácia, sajtó, szabadkőmívesség és zsidóság oly gyanús egyöntetűséggel trombitálják a demokrácia egyedül üdvözítő voltát, hogy már ez az egy tény is gondolkodóba ejti azt, aki megszokta a külső események titkos rugózatát keresni. Ezek az irányok egészen bizonyosan nem a «népuralmat» értik, mikor a «demokráciát» éltetik; a demokratizmus az ő törekvéseikben kétségtelenül más célokat leplez - oly célokat, melyeknek elérésében a keresztény monarchikus eszme erős felsőbb tekintélye nekik akadály. Ha semmi más nem dönti el a mérleg serpenyőjét a monarchia felé, mint az az indián üvöltözés, amellyel a destrukció éppen ez ellen fordul, már szinte ez is elegendő volna ahhoz, hogy figyelemmel és rokonérzéssel hajoljunk a monarchia s a kevesebb demokrácia felé. Az az egy körülmény, hogy a «demokrata» szó maholnap egyet fog jelenteni a «zsidó»-val, skeptikussá tesz és gondolkozóba ejt a demokrata bálvánnyal szemben.
S csakugyan: nem elég-e szemünket felnyitnunk, hogy a demokrácia égig magasztalt rendszerének hátsó kulisszái közé lássunk? A demokrácia és a köztársaság nem felhőben élő abstrakciók, hanem itt vannak szemünk előtt Franciaországban, az Egyesült Államokban, Svájcban, Dél- és Közép-Amerika számos államában, s itt voltak közvetlenül előttünk a Károlyi-féle köztársaságban. Hagyjuk el azonban ez utóbbit; mert erről azt mondhatná valaki, hogy ál-köztársaság volt. De Franciaországban, de az Egyesült Államokban: igazán demokrácia-e ott az, amit annak hívnak? Szó sincs róla! Franciaország a centralizált abszolutizmus országa ma is, csak éppenhogy nem királyok, hanem bankemberek s rutinos demagógok abszolutizmusáé; az Egyesült Államok demokratizmusa pedig csodálatosképpen szintén mindig a trösztök és milliárdosok akarata szerint juttatja érvényre a «népuralmat». (Svájc sokkal kisebb köztársaságok köztársasága, Közép- és Dél-Amerika köztársaságai pedig annyira ingadozók és forradalmakkal telvék, hogy ha tételünk mellett nem is, de ellene semmi esetre fel nem sorolhatók.) Hogy a fölséges népet mily könnyű pénzzel és ígéretekkel bármily szekér elé fogni, éppen nem ismeretlen dolog s hogy mily könnyű a sajtóval a falnak vezetni: azt is éppen elégszer tapasztaltuk. A «Népszava» évhosszat azzal érvelgetett a demokrácia mellett, hogy lenne csak nálunk általános választói jog, lennénk csak mi is köztársaság: bezzeg nem lenne soha többé sem militarizmus, sem háború. És az uralomra hivatott fölségesek még ezt is elhitték neki; még az sem jutott eszükbe, hogy az entente-országokba átpillantsanak, ahol régóta van általános-titkos és ahol részben nagy köztársaságok vannak és ahol mégis kíméletlen harci vággyal szavazta meg a demokratikus «nép» a háborút s tartott ki a háború végnélküli folytatása mellett. A liberalizmus, a plutokrácia és a szociáldemokrácia vezetői, a szabadkőmívesség és a zsidóság azért lelkesednek annyira a demokratizmusért és köztársaságért, mert abban a pénz, az agitáció és a sajtó révén korlátlan uralomra tehetnek szert: a fölséges nép többé-kevésbé mindig azt fogja ott tenni, amit ők akarnak.
Az következik-e ebből, hogy a demokráciát félre kell löknünk? Nem. A demokrácia szép és helyes dolog; de biztosítani kell, hogy igazi demokrácia legyen, nem pedig a népet jobban félrevezetni tudók lappangó oligarchiája. A demokratizmus úgynevezett klasszikus hazájának, Angliának később annyit szerepelt miniszterelnöke, Lloyd George már 1909 júliusában kijelentette egy nyilvános lakoma alkalmával, hogy Angliában nem lehet gazdasági reformpolitikát folytatni, nem lehet örökösödési adót, műveletlen földek adóját, jövedelmi adót, aggkori munkásbiztosítást behozni, de ehelyett folyton új dreadnoughtokat kell építeni - miért? Mert, úgymond, Rothschild és barátjai így akarják. A «peerage» Angliában mindinkább «Beerage»-zsé válik. A legbefolyásosabb politikusok Disraeli nemzetiségéből valók: Kassel, Hirsch, Sassoon, Neumann, Rothschild, báró Reuter, lord Northcliff (Sterk Ábrahám unokája), Sir Isaac Rufus, Sir Simon Seman, lord Paarbrigt (azelőtt Wormseles) stb. Egy magasrangú angol egyházi férfiú VII. Eduárd megkoronáztatásakor megjegyezte, hogy a koronázási prédikáció legjobb jeligéje ez lett volna: «Valóban, ez a zsidók királya». «Szerencsétlen Itália! - írta már évekkel ezelőtt egy olasz lap - amelynek parlamentjét a zsinagógával lehetne összecserélni!» A demokratizált Franciaország igazi urairól Eduárd Drumont hírneves könyve: «La Francé juive» hozott megdöbbentő leleplezéseket. A «szabad» Amerikáról W. Sombart mondja, hogy egyetlen ország sincs a világon, mely annyira a plutokrácia zsákmánya volna, mint az Egyesült Államok; s egyetlen országban sem jutott a zsidóság akkora hatalomra, mint ott. Oroszországot a cárizmus szolgaságából megváltotta a «demokrácia»; de nem a nép uralma, hanem a kalmároké. Kerenski a háború folytatására milliárdokat kért és kapott Londonból és Amerikából; ennek fejében az ország legjobb érc-, petróleum- és fatermelései magas kamat mellett angol és amerikai kalmárok kezébe kerültek zálogul s a kölcsön egyik feltétele a zsidók emancipációja volt, akikről Dostojewski azt mondja, hogyha a tanulatlan, hiszékeny, passzív orosz népre ráeresztik őket, ez olyan lesz, mintha farkasokat bocsátanának neki egy juhnyájnak.
Call szenátor szerint Amerikában nem a nép választ, hanem a trösztök befolyásolják a törvényszékek ítéletét s a kormányok ténykedéseit. Notórius antikarakterek, mint Pulitzer és Gordon Bennet viszik benne a szót s a közvéleményt annyira megmérgezik, hogy George Henry szerint tisztességes emberek, mint Washington és Franklin, ma semmiképpen sem remélhetnék, hogy a parlamentbe beválasztassanak. Wilsonról köztudomású, hogy követi és hivatalnoki állások áruba bocsátása révén 300 millió koronát szerzett pártja választási pénztárának. «Chi dice parlamento dice guastamento», mondja a népszólás Olaszországban (aki parlamentet mond, üzletet mond) és Anatole France szerint Franciaország nem köztársaság többé, hanem bankország. Tudják-e, meggondolják-e ezeket a dolgokat azok, akik a demokráciában - minden egyéb nélkül - minden sebet meggyógyító panaceát látnak?
1913-ban egy tekintélyes angol folyóirat, a British Review így írt: «Franciaország s az Egyesült Államok példája tán a legszembeötlőbb, de majdnem minden államban ugyanezeket a törekvéset látjuk munkában: majdnem minden nemzet, mely a parlamentarizmus áldásait egy ideig élvezte, kétségbeesve kiált egy ember hatalma után, hogy a «Kaukus»-politikusokat sakkban tartsa és letörje azokat a képviselőket, akik a valóságban senkit sem képviselnek. Talán öntudatlanul is az a belátás vezeti őket, hogy egy ember előbb felelős a tetteiért, mint az a határozatlan testület; hogy egy «zsarnok» könnyebben meghajol a nép akarata előtt, mint néhány száz zsarnok...» Angolországról így ír tovább ugyanaz a folyóirat: «Nincs kétség benne, hogy a parlament nem foglalja el már azt a magas helyet, mint azelőtt. Minden néposztályból állandóan kitör a megvetés kifejezése a parlament s a képviselők ellen... A nép érzi, hogy a politikában ma nincs őszinteség, hogy a plutokrata érdekek mindenféle fajtája lett úrrá mindkét párt gépezete fölött s hogy az egész inkább csak piszkos játék, melyben sem összefüggés a valósággal, sem egyezés a nemzeti önérzettel nincs. Ezért követeltek egyes hangok Angolországban is több jogot a koronának.»
Mindezekre azt mondhatná valaki: ezek visszaélések, ezekből nem lehet a rendszerre magára következtetni. - Nem egészen igaz ez sem, mert ezeket a hibákat éppen a rendszer teszi lehetőkké és akadálytalanokká. De engedjük meg egy pillanatra, így van; engedjük meg, hogy a demokratizmusnak valami olyan rendszerét tudjuk kitalálni, amely ezeket a bajokat minimális fokra csökkenti - bár ne felejtsük el: ezt a rendszert még nem találták ki - akkor is megmaradnak a demokratizmusnak azok a belső gyengéi, amelyek természetével adva vannak s ezért teljesen soha ki nem irthatók. Ami a demokratizmusban jó: a mindenkinek részvétele a közügyek intézésében s ellenőrzésében, ugyanaz benne a rossz is; mert a «mindenki» fogalma a hasznavehetetlen népelemeket éppúgy magában foglalja, mint a jókat, s a mérkőzés e kettő között többnyire egyenlőtlen harcot eredményez. A felületesség, tudatlanság és szenvedély mindig nagyobb erőt tud kifejteni, mint az alaposság, okosság, józanság. Mennél több a demokratizálás - így panaszkodott Earl Grey már 50 évvel ezelőtt Angolországban - annál több a politikai dilettáns a parlamentben, aki a népies napi vélemények után indul, s egyre kevesebb a megállapodott gondolkozású és önálló jellemű ember. S a «dilettánsok» hamarosan átengedik helyüket s befolyásukat a ravasz üzletembereknek.
S amint a hozzáértés és a függetlenség szenvednek a túlzott demokratizmus alatt, ugyanúgy szenved alatta szükségképp a felelősségérzet A demokráciában senki sem a lelkiismeretének, hanem mindenki a nép kegyének felelős. A nép kegye ingatag és változó; a nép kegye ritkán kíséri a csendben, céltudatosan, nagy feladatokért küszködőket, de annál inkább a látszatra dolgozókat, a pillanatnyi sikerekre pályázókat, a tapsokért mindent feláldozókat. Wilson, még mint az amerikai alkotmányjog tanára, abban látta az amerikai demokrácia egyik főhibáját, hogy az elnökben, a kongresszusban s a hivatalokban szétdarabolja s elsekélyesíti a felelősségérzést. Mindenki csak arra tekint, hogy újra megválasszák: a tömeg kegyeinek hajhászása a főcél, nem az állam java. Goethe az ebben rejlő mélyebb igazságot így fejezte ki: «Az ész mindig csak kevesek kiváltsága». Szerinte a nagy tömeg a mindennapi életben ugyan elég értelmes, de messzebb ritkán lát, mint a holnapig. S Thiers a francia forradalomról írt művében így foglalja össze következtetéseit: «A nemzetnek mindig csak bizonyos választott részében van érzék nagyság, magasztos és fennkölt gondolatok iránt; csak ez a kis rész hajlandó ezekért a javakért áldozatot is hozni. A tömeg azt akarja, hogy nyugodtan élhessen, magasabbra nem igen törekszik». A tömeg a sajtó és az agitáció után indul; ebből az következik, hogy akinek több tőkéje s öblösebb hangja van, aki ravaszabbul s lelkiismeretlenebbül kezeli a tömegszuggesztió és szenvedélykeltés eszközeit, az győz s uralmát a tömeg nem is érzi oligarchikusnak vagy abszolutisztikusnak, mert azt hiszi, hogy ő uralkodik, mikor a demagógok szavalatait utánukszajkózza s törvénnyé emeli.
Demokrácia abban az értelemben, hogy ne egyesek hatalmi érdeke, hanem a nép java legyen a közéleten uralkodó tényező - nagyon helyes. Demokrácia abban az értelemben is, hogy a nép minél szélesebb tömegei érezzék magukat egynek az államhatalommal s vegyenek részt valamely formában a közügyek intézésében s ellenőrzésében - szintén nagyon helyes. Azért: éljen a demokrácia, de ne korlátok és ne biztosítékok nélkül. Az igazi demokráciától legkevésbé a keresztény nemzeti iránynak kell félnie; hiszen az ország túlnyomó többsége, ha csakugyan szíve szerint szavaz s nem vezeti félre cselvetés, izgatás, erőszak és sajtó-jelszavak, okvetlenül a keresztény nemzeti irányt ülteti kormányra. De ugye éppen a demokrácia legsürgetőbb szorgalmazói tudták mindig nagyon jól, hogy a mellett a demokrácia mellett, amelyet ők akarnak, az ország túlnyomóan keresztény és nemzeti jellege sohasem fog érvényesülni.
Bangha Béla
">
