Anzix

A dokumentum értelmében a kontinens keleti felének három kereskedelmi tömbje – a Kelet- és Dél-Afrikai Közös Piac (Common Market for Eastern and Southern Africa; COMESA), a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (Southern African Development Community; SADC) és a Kelet-afrikai Közösség (East African Community; EAC) – 2017-re háromoldalú szabad kereskedelmi övezetté válik (Tripartite Free Trade Area – TFTA).

A vendéglátó, Abdel-Fattáh esz-Szíszi egyiptomi elnök a ceremóniát megnyitó beszédében arra emlékeztetett, hogy az érintett régiónak 625 millió lakosa van, amely a kontinens lakosságának 75 százaléka. Rámutatott arra is, hogy a leendő szabad kereskedelmi zóna államgazdaságainak a bruttó hazai terméke (GDP) összesen 1200 milliárd dollárra rúg, ami az összes afrikai ország együttes GDP-jének több mint 60 százaléka.

„A mai döntésünk jelentős előrelépés az Afrikai Gazdasági Közösség létrejötte felé vezető úton, a Lagosban 1980-ban aláírt vonatkozó tervnek megfelelően” – mondta. A szerdai egyezmény aláírása után az egyes országok parlamentjeinek is jóvá kell majd hagyniuk a dokumentumot.

Megfigyelők arra emlékeztettek, hogy míg a világ legszegényebb országai közé tartozó Burundi és Madagaszkár vezetői aláírták a sarm-es-sejki megállapodást, a kontinens legnépesebb és legnagyobb GDP-vel bíró országát, Nigériát kihagyják a tervezett gazdasági egységből.

Az Afrikában jelenleg érvényben lévő vámelőírások és kereskedelmi megkötések jelentősen akadályozzák a kontinensen belüli áruforgalom bővülését. „Afrika ma világossá tette, hogy nyitott az üzletre” – mondta ugyanakkor a rendezvényen felszólaló Világbank-elnök, Jim Yong Kim, aki azonban arra figyelmeztetett, hogy egyes országoknak „még nagyon hosszú utat meg kell tenniük” az ügyleti költségek jelentős csökkentésének érdekében.

„A szubszaharai afrikai államokban az áruk importálása átlagosan 37, az exportálása 31 napot vesz igénybe, míg például Észak-Afrikában, Latin-Amerikában és Délnyugat-Ázsiában az ügymenet 20 napnál is kevesebb ideig tart” – mondta, és rámutatott, hogy a tengeri kijárattal nem rendelkező afrikai országok esetében az átlagnál is jóval nehézkesebb az áruforgalom.

Szakértők szerint jelenleg az 54 országot magába foglaló kontinensen zajló kereskedelem mindössze 12 százaléka folyik afrikai országok között, miközben Ázsiában például az adott érték az 55 százalékot is eléri. Az Afrikai Unió előrejelzése szerint a tervezett szabad kereskedelmi zóna a következő évtizedben 25 százalékkal növelheti a kontinens belkereskedelmét.
MNO

A modern ember messzemenően elvesztette a józan eszét, a gondolkozás képességét, miközben azt képzeli, hogy ő a történelem legfelvilágosultabb és legképzettebb embere. Ezen elfajzásért egy hosszú szellemtörténeti folyamat a felelős. Bár egyfelől a technikai képzettség egyre rafináltabb lesz [szerintem ez sem igaz, sőt – a bonyolultabb egyáltalán nem jelenti egyúttal a jobbat, az észszerűbbet is], másfelől a racionális gondolkodásra való képesség egyre jobban elsatnyul. Miközben a technikai képzettséget a gazdasági fejlődés [a mostani egyre silányabb minőségű gazdasági termékeknél hogyan lehet gazdasági fejlődésről beszélni – hiszen az egyre több és egyre kényelmesebb, butább megoldások nem fejlődést hoznak, hanem korcsosulást, iszonyatos minőségi romlást] érdekében egyre fokozzák, szellemi területen minden a tetszőlegességben veszik el. A szabadságról alkotott hamis elképzelés oda vezet, hogy az ember úgy gondolja, szabadnak lenni annyit jelent, hogy mindenki azt gondolhat, amit akar, vagyis, hogy az igazság nem kötelez senkit semmire.
Ráadásul újabban érzelmi intelligenciáról beszélnek, vagyis arról, hogy az ember jobban megbízhat az érzéseiben, és ezért nem kell a dolgokat tárgyilagosan és józanul megítélni. Csak egyszer élünk, tehát élvezzük ki, amennyire lehet ezt az egy életünket – bármit is értünk ez alatt.
Ennek a beállítottságnak azonban messzemenő következményei vannak. A felismerésre törekvő alapvető igyekezetet bizonytalannak, mindennemű világos megkülönböztetést gyanúsnak és idővel lehetetlennek neveznek. „Igazság” alapjában véve nem létezik már, de ha mégis, akkor nem felismerhető – következésképpen nem is követelhető, mondják.
A technikailag kialakított virtuális világban az embereknek egyre kevesebb közük van a valósághoz, ami egyre kevésbé objektív a számukra, hanem az egyes ember szubjektív elképzelésévé válik, és ezért lassan annyifajta, ahány ember létezik. Mind ebből az következik, hogy a modern ember az abszolút, totális relativizmus értelmében liberális és toleráns lény, ahol minden megengedett, csak az igazság hirdetése, megkövetelése nem.

Ez a folyamat természetesen a katolikusokat is elérte. Már a 19. században ugrásszerűen megnőtt az ú. n. „liberális katolikusok” száma. A „liberális katolikusok” [„ez önellentmondás”, mondta Metternich róluk] olyan emberek, akik tényleg elhiszik, hogy a katolikus hit összeegyeztethető azzal a modern szellemi magatartással, mely tagadja, hogy az igazság meg- és felismerhető. Idővel a 19. századi „liberális katolikusokból” a 20. század modernistái, majd a 21. század posztmodernistái lettek.
Egy tévtan ily nagyfokú sikeres elterjedésénél nem maradhatott el a jószándékú katolikusok megfertőződése sem.

A gondolkodás ilyen alapos és messzemenő megváltozása nem történik magától. Mint minden forradalmat, úgy ezt a szellemi forradalmat is egy [egyházi] elit indította el, hajtotta végre és terjeszti világszerte. Jézus Krisztus Egyházának ellenségei már 200 évvel ezelőtt felismerték, hogy a katolikus Egyházat csak akkor lehet a modern gondolkozás számára megnyitni, ha ezen hierarchikusan rendezett közösségnek a csúcsát meghódítják. Egyre inkább rájöttek, hogy Péter székének a megszerzése lenne a legzseniálisabb sakkhúzás, mert ahogy ezt megkaparintották, szilárdan a kezükben tarthatják az Egyházat, tetszésük szerint saját terveik alapján vezethetik és természetesen megváltoztathatják.
1818-ban adták ki a „Folytatólagos instrukciók; A vezetők törvénykönyve és útmutatója a magasrangú szabadkőművességben” (Istruzione permanente, Codice e quida pratica dei Preposti all’alta massonerie), című brosúrájukat, ami a titkos társaságok bosszúságára az Egyház kezébe került, és nagy summák ígérgetése ellenére sem sikerült visszaszerezni. E titkos szöveg végén a következő utasítások olvashatóak [lásd még a honlap következő cikkét: „A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”]:
„Azon az úton, melyet testvéreinknek felvázolunk, nagy akadályokat kell legyőzni és sokszoros nehézségeket áthidalni. De tapasztalattal és ravaszsággal diadalmaskodni fogunk. A cél olyan szép, hogy elérése érdekében minden vitorlát ki kell feszítenünk. Olaszországot forradalmasítani akarjátok? Keressetek egy pápát, amilyet vázoltunk nektek. Meg akarjátok szilárdítani a babiloni kéjnő trónján a kiválasztottak uralmát? Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt meneteljen, és mégis úgy higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár. Az utolsó nyomát is ki akarjátok irtani a zsarnokoknak és az elnyomóknak? Vessétek ki a hálótokat, mint Simon Barjona, de ne a tenger mélyén, hanem a sekrestyék, a szemináriumok és a konventek belsejében. És ha semmit nem kapkodtok el, akkor még csodálatosabb halfogást ígérünk nektek, mint amilyen a Péteré volt. A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” (G. M. Pachtler: Der stille Krieg gegen Thron und Altar oder das Negative der Freimaurereis, nach Dokumenten; 1876)

Ezeket a sorokat katolikus szerzők már sokszor idézték és időszerűségüknek megfelelően kommentálták. Eközben azonban valami nagyon furcsát lehet megfigyelni: Rendkívül ritkán vették komolyan, vagyis tekintették megvalósítható, sőt már beteljesült valóságnak. Még ma is, amikor egy Bergoglio a Vatikán vendégházában tanyázik, ahonnan a katolikus külső utolsó, még megmaradt nyomait is szemétre hányja, a legtöbb modern „katolikus” és tradicionalista is mintha az égből pottyanna alá, ha valaki ezt az 1818-as tervet megvalósítottnak tekinti, amit pedig minden vaknak látnia kellene – legalábbis ez lenne a normális.

Max Frisch svájci író „Biedermann és a gyújtogatók – Egy tandarab tanítás nélkül” című könyve talán ismert egyesek előtt [tavaly a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be Magyarországon], mások még nem hallottak róla – ezért most a dráma tartalmának rövid összefoglalása következik:
Gottlieb Biedermann gazdag hajszesz-gyártó, vagyis a jólszituált polgárság képviselője. Egyik este otthon ül és újságot olvas, amiben a környéken garázdálkodó gyújtogatókról van szó. „Fel kéne őket akasztani!” – kiált fel Biedermann, pont abban a pillanatban, amikor a szobalány egy házalót jelent be, aki nem hagyja magát lerázni és „emberiességet” követel a házigazdától. Már bent is van a szobában, Joseph Schmitz, egykori cirkuszi birkózó. Biedermann eleinte ódzkodik tőle, de aztán a házaló hízelgésére, amivel a házigazda önzését, bizalmatlanságát, rossz lelkiismeretét ügyesen manipulálja, befogadja a házába. Ahogy a jövevény helyet foglal, fesztelenül el kezdi mesélni, hogy gyerekkora óta ért a tűzhöz, mert apja szénégető volt, és hogy a lángok iránti szeretetből már felgyújtott egy cirkuszt.
Miután Schmitz egyre otthonosabban mozog a házban, bejelenti segítőtársát, az egykori pincért, Willi Eisenring-t: „Nekem nincs kultúrám, mert az apám szénégető volt, de a Willinek, aki főpincér volt, amíg a szálló, ahol dolgozott, le nem égett, neki van kultúrája”, és Willi máris megjelenik az ajtóban.
Miközben Biedermann a gyújtogatókkal szemben tökéletesen engedékeny, addig saját, üzleti ügyeiben hidegen, számítóan bánik beosztottjaival. Egyiküket, akinek felfedezése nyereséget hozott a gyárának, és aki az így elért nyereségből részesedni akar, kirúgja, nem törődve azzal, hogy ezzel tönkreteszi annak egzisztenciáját. Sőt, azt ajánlja neki, hogy vagy perelje be őt, vagy ha erre nincs pénze, akkor nyissa ki a gázcsapot és úgy végezzen magával, amit az, Knechtling elkeseredésében meg is tesz.
A két gyújtogató egész éjjel azzal van elfoglalva, hogy a ház padlásán benzines hordókat halmozzon fel, és mindent előkészítsen a szakszerű felrobbantáshoz. Ekkor jön be egy rendőr a halott Knechtling feleségének feljelentésére, aki észreveszi a hordókat. A kérdésre, hogy ezekben mi van, Biedermann, aki megtudta már, hogy a hordókban benzin van, de aki korábban elárulta Schmitznek, hogy ő ajánlotta kirúgott beosztottjának, hogy feküdjön a gázcsap alá, attól való félelmében, hogy Schmitz ezt elmondja a rendőrnek, azt a választ adja, hogy hajszesz.
Biedermann minden figyelmeztetést ignorál, és bebeszéli magának, hogy a két gyújtogató valójában ártatlan alak: „Egy kis bizalom, egy kis jóakarat, nem mindig a rosszat látni, nem mindig borúlátás, uraim.” De mivel egy kicsit mégis csak fél, felmászik a padlásra és a két gyújtogatót vacsorára hívja. Míg fent van, Willi megállás nélkül a gyújtózsinóron és gyújtófejen dolgozik tovább, és közben arról mesél, hogy mekkora élvezetet okoz neki a rombolás és a tűz.
Este a két gyújtogató megjelenik a baráti vacsorán, Schmitz feltűnően, báránybőrbe öltözve. A hangulat emelkedett, sokat és hangosan nevetnek. Biedermann bort kínál a gyújtogatóknak, letegeződik velük, hiszen egy barátnak – gondolja – csak nem fognak ártani. Biedermann még mindig nem hajlandó szembenézni a valósággal, még akkor sem, amikor a gyújtogatók gyufát kérnek tőle. Ha valóban gyújtogatók lennének, nyilván lenne gyufájuk, beszéli be magának. A gyújtogatók még ezen az éjszakán felgyújtják a házat, amiben Biedermann és a felesége meghal. De előbb még megjelenik a színen a gyújtogatók harmadik szövetségese, aki mint értelmiségi lép fel, és felolvas egy manifesztumot a másik kettő ellen, mert meg kellett állapítania, hogy azok nem ideológiai okokból, hanem csak puszta gyönyörűségből gyújtogatnak.
A kórus így kommentálja a tragikus véget: „Amit mindenki már régen előre látott, a soha ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak neveznek, megtörtént a végén – semmi nem értelmetlenebb, mint ez a történet. Háromszor jaj!” Végül még egy kérdés: Tragikusnak nevezhető Biedermann sorsa vagy sem? A választ a kórus adja meg: „Soha nem érdemli meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert megtörtént: az ostobaságot.”
[Max Frisch, a darab szerzője nyilatkozta darabjával kapcsolatban nézői kérdésekre: „.. melyik politikai párthoz tartoznak a gyújtogatók? – egyetlen mondatuk sem utal arra, hogy meg akarnák változtatni a világot. Szó sincs forradalomról, világjobbításról, amikor gyújtogatnak, csakis puszta élvezetből teszik, mint a piromániások, az ő tevékenységük apolitikus. […] Azt gondolom, hogy mindketten az ördögök családjába tartoznak. Gottlieb Biedermannból születnek – a félelméből, a hazugságaiból, az álságosságából.”
Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még a házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő egyedül megmenekülhet. Winston Churchill mondta: „A békéltető abban a reményben eteti a krokodilt, hogy az őt eszi meg utoljára.”
[És még egy furcsasága velejéig és emberileg reparálhatatlanul romlott korunknak, amire ez a darab kiválóan rámutat: az önmagától, önmagáért gonosz tagadása. A 150 embert, köztük sok gyermeket halálba vivő pilóta esete tökéletesen megmutatta, hogy még a gyermeküket veszítő szülők sem hiszik el a gonosz létezését, még akkor sem, ha őket magukat érinti, hanem csakis valamilyen depressziót, megbocsátható érzelmi okot keresnek a legcsupaszabb ördögi gonoszság mögött is! Úgy tűnik, ez elengedhetetlen a kereszténység tagadásához: nincs ősbűn, nincs rosszra való hajlam, nincs megromlott emberi természet, a magára maradt természet nem felbomlik, lezüllik, hanem egyre jobb lesz: evolúció a természetben, az erkölcsökben, a szellemiekben – így szól az új vallás kötelező tanítása.]

A Biedermann-i teológia
Könnyű belátni, hogy ebben a tandrámában rengeteg emberismeret és tapasztalat rejlik. A gyújtogatók az igazsággal hazudnak, hiszen úgy sem hisz nekik senki. Minél leplezetlenebbül mondja valaki az igazságot, annál hihetetlenebbnek tűnik, különösen azért, mert az igazság ijesztő. Ez nem csak a társadalmi-politikai, hanem az egyházi területen is érvényes.

[Ez utóbbi esetre ezután Pater Weinzierl egy példát hoz fel: Pater Florian Abrahamowicz, volt FSSPX-pap szedesvakantista teóriájára az FSSPX osztrák disztriktje választ adott az interneten. Ebben ugyanazokat az érveket hozták fel immár sokadszorra, amiket Williamson püspöktől kezdve az összes mostani és már kilépett vagy kirúgott FSSPX-es pap, akik a Lefebvrizmus hű követői, papagájmódra ismételgetnek, és amelyekre Weinzierl és Zaby atyák csaknem ugyanolyan sokszor már válaszoltak. Mivel ezeket a válaszokat ez a honlap is többször ismertette már, most csak azokat a részeket fordítom le Weinzierl atya írásából, melyek különösen érdekesek, esetleg valami újdonságot is tartalmaznak.]

Miként áll egy pápa eretneksége, milyen minőségük van a zsinat utáni „pápák” által tanított eretnekségeknek?
[Itt beszúrásként egy kis magyarázat a Schütz Dogmatikából: „Formális, azaz tudatos eretnekek (haeretici formales) azok, akik a katolikus igazságnak egyes tételeit szándékkal megtagadják és tagadásukhoz makacsul ragaszkodnak. A materiális, azaz nem tudatos eretnekek (haeretici materiales) saját egyéni hozzájárulásuk nélkül a tévedésbe belesodródott néprétegek, a formális eretnekek követői.”]

Való igaz, hogy pusztán jogilag nehéz bebizonyítani egy pápa formális eretnekségét, ugyanakkor ez mégis lehetséges, miként ez egyfelől a történelmi tények alapján, másfelől azonban teológiailag is megmutatható. Persze ami a történelmi tényeket illeti, ott be kell vallani, hogy a mostani és korábbi esetek között komoly különbség áll fenn. Mivel ma a zsinati „pápákkal” együtt csaknem az egész hierarchia hitehagyott lett, természetesen nem akad már senki, aki a hitehagyott „pápát” szabályszerűen figyelmeztetné. Nincs egyetlen bíboros, egyetlen püspök sem, aki erre hajlandó lenne, hiszen ők maguk is mind modernisták lettek.
De valóban azt jelenti ez, hogy a katolikusoknak egy eretneket mindaddig követniük kell, amíg valamelyik későbbi pápa a mostanit eretneknek nem fogja kijelenteni? A lefebvrizmus követői ezen a véleményen vannak: „Mivel ez a kérdés végső bizonyossággal nem dönthető el, az »in dubio melior est conditio possidentis« (kétség esetén a birtokban levő van előnyben) alaptörvény értelmében mindenképpen kötelező a zsinati pápák érvényességéhez ragaszkodni.”
Igencsak nagy merészség egy katolikus részéről egy teológiailag ilyen alapvető kérdésben egy törvényre hivatkozni, ami szerint egy pápát olyan sokáig legitimnek kell tartani, amíg valamikor egy későbbi pápa nem adja meg a jogi biztosítékot, hogy az illető pápa még sem volt pápa, hanem valójában eretnek, aposztata, netán sátánista volt.
Kérdezzük meg Biedermann urat, mit válaszol ő erre a problémára: „Biedermann úr, mint gondol ön, Sepp és Willi fel fogják gyújtani a házát vagy sem?” – „Ugyan dehogy, a Sepp és a Willi nem gyújtogató. De kérem, ne ijesszen meg ama pár benzines hordó miatt a padláson, ez nevetséges! És egyébként is: kétes esetben a vádlott javára kell dönteni! Nahát, e paragrafus alapján a Sepp és a Willi alapjában véve egészen helyes fickó. Ha ez nem megnyugtató, akkor mi az?”
Nem rémisztő ez a vélekedés egy kicsit? Valóban beválhat-e ez az okoskodás? Valóban engedelmeskedhetnek a katolikusok egy eretneknek úgy, ahogy az Egyház katolikus fejének, Jézus Krisztus helytartójának, a tévedhetetlen tanítónak engedelmeskednie kell? Vagy kicsit másképp feltéve a kérdést: Elfogadhat-e valaki egy eretneket pápának, anélkül, hogy ő maga ne válnék eretnekké, hogy ő maga ne veszítse el a hitet? Ez egészen egyszerűen lehetetlen! Hiszen a katolikus Egyház pápája a katolikus Egyház legfőbb tanítója, és ezzel minden egyes katolikus hitének a közvetlen hitszabálya! Ez dogma! [„Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály, ami kötelező erővel megszabja, mit és hogyan kell hinni. Az Egyház hiteles tanító tevékenységének hordozói: az Egyház feje, a pápa mint Krisztus rendelte főtanító az Egyházban; azok a püspökök, akik a pápával közösségben élnek. Akik az Egyházban teljes tanítói hatalommal rendelkeznek, azok a hit és erkölcs tanításában tévedhetetlenek, ha ezt a teljes tanítói hatalmukat teljes terjedelmében gyakorolják. A teljes tanító hatalomnak egész terjedelmében való gyakorlása kétféleképp történhetik: ünnepélyes és közönséges módon.”]
Fontolják csak meg ezt egyszer teljes nyugalomban, és akkor be fogják látni, hogy nem, ez egészen egyszerűen lehetetlen!

J. B. Heinrich (1816-1891) Dogmatika könyvében ezt írja: „Az Egyházban a tanító- és bírói-hatalom gyakorlása a hit kérdéseiben egyedül a Krisztus által Péterben és az apostolokban megalapított Tanítóhivatalt illeti meg. ... Az egész Egyház a hitben csak ezen tévedhetetlen Tanítóhivatal által fogyatkozhatatlan [»az Egyház fogyatkozhatatlan, indefectibel, ami két mozzanatot ölel fel: a) Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők végéig még pedig lényegét tekintve abban az alakban, mint ő megalapította (állandóság, változatlanság), és b) az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség.« Schütz Dogmatika], és az isteni megalapítás és a dolgok természete szerint csak ez a Tanítóhivatal a közvetlen hitszabály.”

Hogyan lehetne akkor egy eretnek a közvetlen hitszabály? Ez abszolút lehetetlen! Eretnekként sokkal inkább az eretnekség közvetlen szabálya ő! Ezért, aki pápának ismeri el a zsinat utáni fehér reverendás embereket a Vatikánban, és mégsem engedelmeskedik nekik mindenben, ami a hitet és erkölcsöt érinti – tehát például a liturgiában! –, az ezt csak úgy teheti meg, ha megfosztja őket minden fontos hivatali jogkörüktől, vagyis mindattól, ami egy pápát pápává tesz! Ily módon az általuk legitimnek tartott pápából nem marad más, mint a fehér reverenda. Vagyis számukra a férfi fehér reverendában, amennyiben a Vatikánban lakik, egyben pápa is. Jelenleg azonban két fehér reverendás férfi lakik a Vatikánban, és az a hír járja, hogy az ilyen „is-katolikusok” számára Ratzinger az igazi, nem is Bergoglio. Ilyen feltételek mellett akár igazuk is lehet, miért ne?!
A pápaság ilyen tökéletes naturalista felfogásából származik a kiirthatatlan és folyton ismételt hasonlat a biológiai apával. Egy rossz apa még mindig apa, ismétlik imamalomszerűen, tehát egy rossz pápa is még mindig pápa. Ez a hasonlat nem vesz róla tudomást, hogy egy biológiai apa semmit sem birtokol abból, ami egy pápát pápává tesz, ami miatt semmiképpen nem hasonlítható vele össze. E kettő között nincs meg a „tertium comparationis”, az összehasonlítás alapja. A pápát a biológiai apával összehasonlítani, nem csak azt jelenti, hogy az almát a körtével hasonlítják össze, hanem azt is, hogy az összehasonlítónak fogalma sincs, hogy katolikus értelemben ki és kinek kell lennie egy pápának. [lásd „De hát ő az atya” című cikket]

Kérdezzük meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, mi van Schmitz úrral és a báránybőrrel? Nem furcsa ez magának?” – „Ah, a báránybőr csak játék – vagy, ön mit gondol? Mire akar kilyukadni? Miért ne viselhetne báránybőrt mindaddig, amíg nem gyújtogató. Vagy ön úgy gondolja, hogy Schmitz farkas?”

Mindazonáltal jogosan merül fel a kérdés, hogyha – miként a szedesvakantisták mondják – nem csak a pápai szék üres, hanem az egész modernista „egyház” a maga papjaival, püspökeivel és pápáival nem része az Anyaszentegyháznak, akkor ez hogyan egyeztethető össze Jézus apostolainak és utódaiknak tett ünnepélyes ígéretével: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20)? Ha az egész hivatalos egyházi hierarchia – ami az apostolok utódaiból áll – elpusztult, hogyan lehet még Krisztus örökké tartó támogatásáról beszélni?
Nem akarunk abba a protestáns modortalanságba esni, hogy Isten szavának eme visszaélésére a Szentírás egy másik idézetével válaszolunk, ami könnyű lenne. [„Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)] Inkább egy ellenkérdést teszünk fel: Ha tehát a modernista „egyház” az ő eretnek pásztoraival még mindig Jézus Krisztus Egyháza, akkor mi következik ebből? Egyik ellentmondás a másik után.
Idézzük magát a lefebvrizmus kitalálóját, Lefebvre érseket 1976-ból (1976. július 29-i levele a barátoknak és jótevőknek): „Mi fel vagyunk függesztve a zsinati egyháztól és a zsinati egyház számára, amihez azonban nem akarunk tartozni. Ez a zsinati egyház szakadár egyház, mert szakított a katolikus Egyházzal, minden idők Egyházával. Megvannak az új dogmái, az új papsága, új intézményei, új kultusza, melyeket az Egyház korábban már számtalan hivatalos és végleges dokumentumban elítélt. Az az egyház, ami ilyen tévtanokat magáévá tesz, egyszerre szakadár és eretnek. Ez a zsinati egyház tehát nem katolikus. Olyan mértékben, ahogy a pápa, a püspökök, a papok vagy a hívek ezen új egyházhoz ragaszkodnak, olyan mértékben szakítják el magukat a katolikus Egyháztól.” Lefebvre érsek e kemény, egyértelmű szavakat azok után használta, hogy Montini felfüggesztette őt. Csak később, jó két év múlva, miután Wojtyla fogadta őt, tért át egyértelműen és végérvényesen az „elismerni és ellenállni” politikájára.
És egyáltalán, hogyan szól az utolsó mondata teológiailag pontosan? Létezik valóban egy „mérték”, amivel kisebb vagy nagyobb mértékben el lehet szakadni a katolikus Egyháztól, ahogy az érsek állítja? Nem elég egyetlen eretnekség, egyetlen egy eretnekség, hogy valaki ne legyen többé a katolikus Egyház tagja? És nem mond ellen egészen biztosan a mostani, abszurd mértékben szakadár és eretnek „egyház” Krisztus ígéretének: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20)?

Ilyen előzmények után nem csoda, ha Lefebvre érsek utóda, a mostani FSSPX-rendfőnök ilyeneket fantáziál: „A Jóisten megengedi, hogy az egyház [a zsinati] beteg legyen. .. A betegség a betegség, de nem az egyház. A betegség az egyházban van, de az egyház eközben az marad, ami. Ez a beteg egyház mégis az, amit Urunk megalapított.” (2013. január 6. SISINONO kongresszus) A német disztrikt 2015. januári lapjában a rendfőnök már odáig megy, hogy ilyeneket állít: „Egyre jobban felbomlik a hitbeli egység és a kormányzási egység a katolikus egyházban.”
Minden katolikusnak az első hittan-órákból tudnia kell, hogy a hitbeli egység Jézus Krisztus Egyházának lényegi tulajdonsága, és mint ilyen, természetesen nem elveszthető. Egy katolikus egyház, melynek hitbeli egysége elveszett, megszűnt létezni.
J. B. Heinrich dogmatikus (1816-1891) hangsúlyozza: „Abban a pillanatban, melyben az Egyház akár csak egyetlen pontban eltérne a lényegi, oszthatatlan, egy, igaz hittől, megszűnne Krisztus igaz Egyháza lenni.”

Kérdezzük meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, Schmitz úr és Eisenring úr éppen azzal foglalatoskodik, hogy a gyújtózsinórt és a gyújtófejet ráerősítsék a benzines hordókra, nem gondolja, hogy ez kissé veszélyes?” – „Ah, ugyan! A Sepp és a Willi csak játékos, mindig gyújtogatást akarnak játszani. De ez egészen ártalmatlan – vagy talán meg akar ijeszteni, csak azért, mert az egész padlás benzinszagú és a Sepp éppen faforgácsot keres, mert az állítólag segíti a szikrák röpködését?”

A zsinati pápák legitimitásának védelmezői ekkor húzzák elő a következő érvüket: Az I. (valójában eddig egyetlen) Vatikáni Zsinat tévedhetetlen tanként kihirdette, hogy „ha valaki azt mondja, hogy nem magának Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően, vagyis isteni jog alapján vannak Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa folytonosságában mindig utódai, vagy azt mondja, hogy a római püspök Szent Péternek ugyanabban a primátusban nem utódja, legyen kiközösítve.” (DH 3058) Ha tehát csaknem 60 éve már nincs Péternek igazi utóda, nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával?
Elismerjük, hogy nem mindig egyszerű a tanítóhivatali szövegeket helyesen értelmezni, különösen akkor nem, ha előre kialakított véleménnyel olvassuk őket. Pedig egy szöveg helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségeltetik a kijelentő szándékának az ismerete. A Vatikáni Zsinat e tévedhetetlen tanítása azon protestáns, illetve modernista tévtan ellen irányul, mely szerint Szent Péternek Krisztus akarata szerint egyáltalán nem kellett volna utódainak lennie. (A kánon második része pont erre utal.) E protestáns tévtan ellen erősítette meg a zsinat, hogy Krisztus azt akarta, hogy Szent Péternek ne csupán egy vagy néhány, hanem örökké legyen utóda. (lásd még DH 3056, 3057) Ugyanakkor a Péter szék üresedésének lehetőségéről, módjáról és időtartamáról a zsinat e helyen semmilyen kijelentést nem akart tenni!

Már csak azért sincs értelme ennek az érvelésnek, mert egy pápa halála után kezdetektől fogva bizonyos ideig üresen állt Péter trónja. Az egyháztörténelem eddigi leghosszabb szedesvakanciája 3 év 8 hónapig – Szent Marcellinus (†304. október 25.) és Szent I. Marcellus között, aki 308. június 27-én lépett hivatalba – tartott. A lefebvrizmus hirdetői szerint tehát a szöveg értelmezése szerint abban az időben az Egyház 3 év 8 hónapig megszűnt létezni, hogy aztán mint a főnix a hamuból egy új pápa megválasztásával csodálatosan újra feléledjen. Minden józanul gondolkodó embernek könnyű felfogni, hogy az említett zsinati dokumentumban a „folytonosság” nem jelenthet „mindig”-et, azaz megszakítások nélküli folytonosságot.

És a fenti kérdésre talán nem lehetne visszakérdezni, hogyha csaknem 60 év óta legitim módon eretnekek ülnek Péter székében, „nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával”? Miközben az első kérdésre, a válasz „nem”, hiszen az Egyház természetesen soha nem írt elő egy felső határt a szedesvakanciának, addig a második kérdésre kétségtelenül „igen” a válasz, hiszen hogyan állhatna meg az Egyház 60 évig szilárdan a hitben, ha a hit élő és közvetlen szabálya eretnekké vált volna?
De kérdezzük meg erről is Biedermann urat: „Biedermann úr, nem volt könnyelműség a gyújtogatóknak még a gyufát is odaadni? Gondoljon csak a gyújtózsinórra, meg a gyújtófejre, meg a benzines hordókra a padlásán?” – „Maga javíthatatlan! A Sepp és a Willi nem gyújtogató. Vagy látott már valaha gyújtogatót, akinek nem volt gyufája?”

Végezetül még egy rövid megjegyzés a lefebvristák azon felvetésére, hogy a szedesvakantisták szívesen hivatkoznak Bellarmin Szent Róbertre, aki azon a véleményen volt, hogy egy pápa formális és nyilvánvaló eretnekség miatt ipso facto, azaz a tettéből kifolyólag, elveszti a hivatalát. Csakhogy Bellarmin ehhez hozzáteszi, hogy véleménye szerint ennek kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy a pápa egyáltalán nem eshet eretnekségbe. Vagyis ezek a vélemények Bellarmin számára nem többek, mint hipotézisek.
Akik így érvelnek, azok egy s mást nyilvánvalóan összezavarnak. Bellarmin bíborosnak arról a kérdésről írt fejtegetése, miszerint egy pápa, ha eretnekké válik, pápa maradhat-e vagy sem, a biztos teológiai felismerések közé tartozik. Az a kijelentése viszont, hogy az isteni Gondviselés ilyesmit nem engedhet meg, pusztán a bíborosnak egy jámbor vélekedése. Maga Lefebvre 1976. augusztus 4-én a Le Figaronak adott interjújában azt mondta, hogy „amilyen mértékben egy pápa hűtlen lenne a tradícióhoz, szakadárrá válna és szakítana az Egyházzal. Olyan teológusok, mint Bellarmin Szent Róbert, Journet bíboros és sokan mások tanulmányozták ezt az eshetőséget. Ezek szerint nem valami elgondolhatatlanról van szó.” Tehát Lefebvre Bellarmin bíboros vélekedését nem puszta hipotézisnek, hanem valami elgondolhatónak tartotta. És ez valóban így van, miközben az csakis ideológia, ha egy hamisnak bizonyult jámbor vélemény alapján egy biztos teológiai felismerést valaki hipotézisnek nevez.
Arról nem is szólva, hogy kissé furcsa, ha a mai vigasztalan római helyzet láttán valaki még mindig puszta hipotézisről beszél. Gondoljuk csak meg: 50 évvel az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után, ami a lefebvristák szerint a szellemi 3. világháború volt, egészen komolyan valaki azt meri állítani, hogy a pápanélküli idő még mindig csak puszta hipotézis, vagyis a fantázia szüleménye csupán? Ez pont olyan, mintha 1995-ben, az első atombombák ledobása után 50 évvel, valaki arra az ideára jutott volna, hogy végre komolyan meg kéne tárgyalni, hogy egy atombomba gyártása csak hipotetikus vagy talán mégis megvalósítható.

Ezek után az 1818-as szöveg nem jár sokkal közelebb a valósághoz, mint a lefebvristák, azaz a mostani pápanélküliség tagadóinak állításai? „Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt meneteljen, és mégis úgy higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár. … A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” – És mindez csak egy hipotézis lenne?

De óvatosságból kérdezzük meg még Biedermann urat: Biedermann úr… – Ah, ugyan. Biedermann úr már nem lakik itt, meghalt a háza leégésekor. Ilyen tragédia – vagy mégsem tragédia? A kórus mindenesetre így vélekedik erről: „Soha nem érdemli meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert megtörtént: az ostobaságot. Amit mindenki már régen előre látott, a soha ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak neveznek, megtörtént a végén – semmi nem értelmetlenebb, mint ez a történet. Háromszor jaj!”

(forrás: Josephsblatt, Wigratzbad – 2015. június)

A Sanghaj Együttműködési Szervezet külügyminisztereinek tanácsa döntést hozott arról, hogy megadják a teljes jogú tagságot India és Pakisztán számára, amit júliusban fognak véglegesíteni.

A Sanghaj Együttműködési Szervezet alapításának oka eredetileg az volt, hogy elrettentse az Egyesült Államokat a térségben folytatott terjeszkedéstől, valamint, hogy megakadályozza, hogy Washington a Közel-Kelet országai felett is stabil befolyást építsen ki. Mostanra ennél jóval kiterjedtebb együttműködés zajlik; a tagállamok közösen lépnek fel a kábítószerkereskedelem, a belföldi terrorizmus és extrémizmus ellen. Először 2014 júniusában merült fel annak lehetősége, hogy a szervezetet integrálják a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetével, így a gazdasági és kulturális együttműködésen felül egyetlen keleti katonai együttműködést létrehozva. Az “Új Világrendnek” nevezett egypólusú világrend felbomlásával a nem-nyugati országok szorosabb együttműködése lett a garancia arra, hogy a hidegháborúhoz visszatérés helyett egy többpólusú világrend jöjjön létre.

A szervezet tagjai jelenleg Oroszország, Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Üzbegisztán. India és Pakisztán mindeddig megfigyelői státusszal rendelkezett. Irán, Szíria, Belorusszia, Kambodzsa és Egyiptom belépéséről továbbra is zajlanak a tárgyalások, de idén először tűnt megalapozottnak az információ, miszerint Afganisztán a következő években a szövetség teljes jogú tagjává válhat. Afganisztán eddig szintén megfigyelői státusszal rendelkezett, és az amerikai invázió óta a regionális kábítószertermelés elsődleges forrása, ami komoly megoldandó problémát jelent a térségi országoknak. A szervezet tagállama közösen lépnek fel a határaik mentén működő terrorista csoportok ellen is, és közös választ adnak a helyenként – külföldi segédlettel – újjáéledő szeparatizmusra.

http://hidfo.ru/2015/06/felemelkedik-a-multipolaris-vilagrend/

„Képzeljünk el egy kereskedelmi szerződést, amely felhatalmazza a multinacionális vállalatokat és befektetőket, hogy külföldi bíróságok előtt kártérítésre pereljék azokat a kormányokat, amelyek politikai vagy közigazgatási rendelkezéseinek következtében csökkent a nyereségük” – írta a Le Monde Diplomatique 1998-ban[1]. Akkor a nyilvánosság és a parlamenti képviselők ellenállásának köszönhetően zátonyra futottak a Multilaterális Befektetési Megállapodás (MAI[2]) tárgyalásai.

Az óriásvállalatok most ismét próbálkoznak a MAI még rosszabb változatával, amely a Kereskedelmi Világszervezet, a WTO bővített verziója kíván lenni. Hivatalos neve: Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség (TTIP-TAFTA[3])

A szerződés értelmében egy-egy ország korlátlan mértékű kereskedelmi szankcióknak néz elébe vagy az adófizetők dollármillióit fizetheti ki kártérítésként az óriásvállalatoknak.

A lassított puccsnak tekinthető egyezmény tárgyalásai 2013 júliusában kezdődtek az USA és az Európai Unió között, és várhatóan 1016-ban fejeződnek be. A TTIP-TAFTA a horrorfilmek elpusztíthatatlan szörnyeihez hasonlóan éledt újjá és egyesíti a múlt legkárosabb egyezményeit, sőt új elemekkel is bővíti.

A TTIP-TAFTA aláírásának pillanatától a vállalatok kiváltságai jogerőre emelkednének és tartósan érvényben maradnának, akkor is, ha a közvélemény vagy a kormányzati szándék közben megváltozna. Az egyezséget ugyanis csak az összes aláíró ország egyetértésével lehetne módosítani.

A két egyezmény (TTIP–TAFTA és TPP) valódi gazdasági birodalmat hozna létre, amely közvetlen határain túl is képes lenne kikényszeríteni az egyezmények alkalmazását. Az USA-val és az EU-val kereskedelmi kapcsolatokat kereső országok ahelyett, hogy saját érdekeiknek megfelelő feltételekről tárgyalhatnának, alkalmazniuk kellene az egyezmények összes előírásait. Azaz el kellene fogadniuk az USA és az EU között kialakított közös piaci feltételeket.

A Barack Obama elnök újraválasztását támogatók, akik ,,hittek a változásban” most a düh és a szívinfarktus határán állnak. Az Obama-kormány ugyanis teljesen sajátjának fogadta el az óriásvállalatok által diktált tervet, amelyet a globális gazdaság ,,magas színvonalú, 21. századi” közgazdasági szabályozásaként állít be, miközben az sokkal inkább a 20. század szociális vívmányainak egyértelmű felszámolása. ”

– Írta Lori Wallach, a Public Citizen’s Global Trade Watch, a Globális Kereskedelem Állampolgári Felügyelet nevű civil szervezet igazgatója még 2014-ben.

A TTIP előtt az Egyesült Államok egy annál is nagyobb jelentőségű egyezményt akar megkötni, ez pedig a Csendes-óceáni Partnerség, vagyis TPP (bár ez utóbbi az EU-ra nem vonatkozik). Ez az egyezmény fogja megszabni a világkereskedelem új szabályrendszerét. A TTP tárgyalásokban Japán, Ausztrália, Brunei, Mexikó, Malajzia, Chile, Új-Zéland, Peru, Szingapúr, Vietnam és az USA vesznek részt, természetesen Kína mellőzésével.  Az egyezmény tartalmát tekintve nem sokban tér el a TTIP-től.

A dolgok jelen állása szerint pedig a helyzet egy cseppet sem javult. A TPP egyik kulcsfontosságú része, hogy az aláíró országok egészségügyi hatóságai közös erővel és megegyezéssel juttatják majd kedvező helyzetbe a gyógyszeripari óriásokat, még nagyobb piacot szerezve kétes termékeiknek.

Kérdés: Ki mondja meg, hogy egy gyógyszer biztonságos-e? Honnan származik az erre vonatkozó értékelés?

Válasz: „Mi mondtuk, hogy biztonságosak. Tudjátok, mi, a 12 TPP tagállam, mégpedig közös egyetértéssel, tehát ragaszkodnunk kell a döntésünkhöz. Semmit nem ismerünk el és egyébként is fogd be a szád.”

A megállapodás legitimitását részben az biztosítja, hogy az aláírók mind olyan hivatalosnak, olyan rendesnek tűnnek a külső szemlélő számára. Öltönyt viselnek és rendszeresen járnak fodrászhoz. Nem rágnak dohányt és nem köpködnek az utcán. Jó kapcsolatban állnak a sajtóval. Arcnélküli emberek ezek, akik belülről rágják szét a társadalmat.

Amennyiben elfogadják, ez a „kereskedelmi megállapodás” az egészségüggyel, gyógyszerekkel kapcsolatos „biztonsági” kérdésekért felelős kormányhivatalok nemzetközi kollektívájává alakul majd.

A gyógyszergyártóknak lehetősége lesz meghosszabbítani szabadalmaik élettartamát, termékeiket pedig a korábbihoz képest minimális felügyelettel vihetik országról országra.

A szerződés hatályba lépését követően az aláíró országok közösen, tehát teljes egyetértésben minősítik majd biztonságossá a kérdéses gyógyszereket a gyártók érdekében.

A TPP tulajdonképpen egy különleges jogokkal felruházott, különleges előnyöket élvező szervezetként fog működni. Az egyik ilyen előny a felelősségre vonástól való mentesség, hiszen a kormányok és cégek közötti vitás ügyekben választott magánbíróságok döntenének nem pedig az adott ország bírósága.

Ez akár jó is lehetne, ha mondjuk egy korrupt országot, kormányt bárki felelősségre vonhatna, csakhogy ez a jog kizárólag a multinacionális vállalatokat illetné, a kisvállalatokat nem.

Julian Assange a következőket mondta az egyezményről Ecuador angliai nagykövetségén:

„A név ellenére a TPP-nek kevés köze van a kereskedelemhez. 29 fejezetéből mindössze 5 foglalkozik a hagyományos értelemben vett kereskedelemmel, a többi az Internet szabályozásáról, az Internetszolgáltatókra vonatkozó kötelező adatgyűjtésről és arról szól, hogy ezeket az adatokat mikor kötelesek átadni egy másik cégnek. Szó van még benne arról, hogy miként lehet előnyben részesíteni a helyi ipart vagy vállalkozásokat, a kórházak és az egészségügyi rendszer szabályozásáról, a kórházak privatizációjáról, tehát voltaképpen a modern gazdaság minden területéről, még a banki szolgáltatásokról is. Ez a történelem legátfogóbb nemzetközi megállapodása lesz.”

Mivel az egyezmény a ma még az üzleti szférának nem kiszolgáltatott területek sorát is érinti, a TTIP–TAFTA-tárgyalások zárt ajtók mögött zajlanak. Az amerikai tárgyalódelegáció mellett dolgozik több mint hatszáz nagyvállalati hivatalos lobbista, akik korlátlanul hozzáférnek az előkészítő dokumentumokhoz és az amerikai kormányt képviselő döntéshozókhoz. Ugyanakkor a közvéleményt és az újságírókat szigorúan kizárták, a tervezetek nem kerülhetnek nyilvánosságra, amíg a végleges egyezséget alá nem írják – amikor azonban már késő változtatni rajta.

A TPP tehát a megavállalatok globális kormánya lesz.

Források: NaturalNews.com, Jon Rappaport

Időkjelei: A fent leírtakhoz hasonló kilátások bizonyára sokak számára aggasztónak tűnnek, így jó tudni, hogy a győzelem az erősödő sötétség ellenére is a miénk lehet. A háborút ugyanis 2000 éve megnyerték helyettünk, nekünk csupán néhány csata megvívása maradt, amelyek közül a legfontosabb saját lelkünk üdvössége. Hiába szövetkeznek ilyen-olyan területek, illetve az egész világ uralmáért, a legfontosabb döntést minden ember maga hozza meg. Szabadon.

„Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess…” V. Mózes 30:19

2015-ben Németország összesen 120 tonna aranyat szállított haza Franciaországból és a Fed-től

Az aranyfelhalmozás üteme igencsak felgyorsult az utóbbi időben, miközben egyre több ország és amerikai tagállam akarja hazaszállítani az Egyesült Államokban, illetve a Fednél tárolt aranyát.

A székfoglaló tehát elkezdődött, a kérdés csupán az, hogy ki marad hoppon a végén.

Texas állam a legújabb a jelentkező, a tét pedig 1 milliárd dollár.

A marháiról, a cowboy-okról és olajkutairól ismert amerikai állam egy merőben más termék által került a címoldalakra a napokban.

Ez a termék az arany.

Az egyik helyi képviselő ugyanis azzal a javaslattal állt elő, hogy hozzanak létre egy saját aranytrezort, ahol a University of Texas Investment and Mining Co. jelenleg New Yorkban tárolt 1 milliárd dolláros aranykészletét tárolhatnák.

Texas példája persze eltörpül más nemzetállamok hazaszállítási kísérletei mellett, mégis jól szemlélteti a tendenciát, vagyis azt, hogy egyre többen veszítik el bizalmukat a fiat valutákban és az azokat gyártó hatalmakban és új, szó szerint szilárdabb megtakarítások felé kacsintgatnak.

A kínai valuta készen áll a globális tartalékvaluta státuszra, ami hihetetlen következményekkel járhat az egykor hatalmas petrodollár számára, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Kína soha nem látott mértékben halmozza aranykészleteit.

Elméletben rövid időn belül egyenlő szinten lehetnek e téren az Egyesült Államokkal, már amennyiben hinni lehet a papíron nyilvántartott adatoknak, értve ezt mindkét országra.

A központi bankok aranyat vesznek… ami nagyon kivételes jelenség… a mi életünk során még nem fordult elő… mindig eladtak, most pedig vesznek… Azt hiszem, hogy a pénzvilág átállása érkezik…

Azt hiszem, hogy az amerikai kormány szándékosan hagyja, hogy Kína aranyat halmozzon fel… Úgy gondolom, hogy Kínának az Egyesült Államokkal megegyező mennyiségű aranyat kell felhalmoznia a reset előtt. Úgy látom, hogy  a színfalak mögött valamilyen megállapodás van születőben a központi bankok között és ezért látjuk azt, hogy a kormányok aranyat vesznek. (forrás)

Azzal a kivétellel, hogy a többség szerint a szóban forgó arany nem létezik. A nyomai felbukkannak néha itt-ott, némi rálátást adva arra, hogy hol lehet, vagy hová tűnhetett, de ez nem változtat azon a feltételezésen, hogy a Fed New York-i széfjei, ha nem is üresek, de sokak szerint lényegesen kevesebb aranyat tartalmaznak, mint amennyit papíron ott tárolnak. Ahhoz tehát, hogy a Fed visszaszolgáltassa Texas vagy bármelyik gyanakvó és aranyat hazaszállítani kívánó nemzetállam aranyát, először be kell szerezze azt.

Egyes szakértők szerint az ország sokkal több arannyal rendelkezik, mint amennyit az utoljára 2009-ben frissített hivatalos adatokból sejteni lehet. Mi történik majd, ha az adatokat nyilvánosságra hozzák?

Valószínűleg ez a bizonytalanság is hozzájárul ahhoz, hogy mindenki megpróbálja hazaszállítani az aranyát, amíg még lehet, hogy legyen mit letennie az asztalra az új globális valuta indulásakor.

Bár történelmi horderejű lépésekről van szó, a közvélemény általában vagy nem értesül róluk, vagy nem tulajdonít különösebb jelentőséget nekik.

Németország, Svájc, Hollandia és számos dél-amerikai és közel-keleti ország követeli aranytartaléka hazaszállítását. Vajon ki marad üres kézzel a végén? Kik lesznek kénytelenek arany helyett elfogadni a számukra felajánlott tartalékvalutát, például SDR-ok formájában, a hatalom által meghatározott értéken?

Németország például egyre erélyesebben követeli, hogy a Francia Nemzeti Bank a nála tárolt teljes mennyiséget, azaz 374 tonna aranyat szállítson vissza, a New York-i Fed-től pedig 300 tonnát kérnek vissza az (elvileg) ott tárolt 1500 tonnából.

Schacht, Benjamin Strong, a New York Fed akkori elnöke, Montague Norman és Charles Rist, a Francia Nemzeti Bank elnöke a New York Fed előtt 1927-ben

Hol van Németország aranya című, igen alapos és érdekfeszítő cikkében Vernon Silver leírja, hogy amikor Németország központi bankjának elnöke, Hjalmar Schacht a 20-as években meglátogatta a New York Fed hivatalát, hogy szemrevételezze országa aranykészletét (akkoriban ez még lehetséges volt), a Fed munkatársai hosszú várakoztatás után a következő üzenettel tértek vissza hozzá és a vele együtt várakozó Benjamin Stronghoz, aki a Fed elnöke volt akkoriban:

„Mr. Strong, nem találjuk a Reichsbank aranyát.”

Schacht nagylelkűen közölte velük, hogy „Semmi gond. Én hiszek Önöknek, amikor azt mondják, hogy az arany megvan, és ha esetleg nem is találják, az Önök személye garancia, hogy szükség esetén pótolják.”

A németek türelme azóta elfogyott. Amikor 2013-ban Németország, több évig tartó tárgyalások után, a tervezett 300 tonnából 5 tonnát végre hazahozhatott aranykészletéből, az aranyrudak egy részét újra kellett önteni, tehát az eredeti jelölések, amelyek segítségével azonosítani lehetett volna, hogy valóban az eredeti német aranyat küldik-e haza, megsemmisültek. A hivatalos magyarázat szerint erre azért volt szükség, mert az eredeti rudak nem feleltek meg a londoni szabványnak (London good delivery). Ennek a magyarázatnak már csak azért sincs értelme, mert a Fed elvileg 120 000 aranyrúd közül válogathatott (ennyi német aranyat tárolnak), tehát miért választott olyan rudakat is a Németországba való hazaszállításhoz, amik nem feleltek meg a hivatalos szabványnak? (Blomberg)

Sokan úgy gondolják, hogy a Fed azért húzza az időt, hogy beszerezze a hiányzó aranyat.

A CNBC cikke szerint egyes központi bankok spekulánsoknak és aranybánya tulajdonosoknak adják hitelbe a náluk tárolt aranyat, akik ebből finanszírozzák a bányáikat, tulajdonképpen kockázatmentesen, hiszen a kölcsönvett aranyat az újonnan kibányászott aranyból is vissza tudják fizetni, függetlenül attól, hogy mi történik közben az arany árfolyamával. Ez igen nyereséges vállalkozás a központi bankok számára, hiszen az arany különben csak tétlenül porosodna széfjeikben.

A CNBC azért hozzátette, hogy tudomásuk szerint a Bundesbank és a Fed nem folytat ilyen üzleteket. ( )

A nagyágyuk persze mindig először távoznak a játékból. Amennyiben további országok csatlakoznak a hazaszállítási lázhoz előbb utóbb mások is gyanút fognak.

Vajon így hal meg a dollár?

Forrás: shtfplan.com

Manuel Valls, Franciaország miniszterelnöke szerint mostanra több mint 100 francia állampolgárt öltek meg, akik az Iszlám Állam soraiban harcoltak, Irak és Szíria területén. A hatóságok ugyanakkor összesen 860 személyt azonosítottak be, akik Franciaországból utaztak a konfliktusövezetbe, és ott huzamosabb ideig tartózkodtak. A kormányfő elmondása szerint közülük 471 személy azóta is ott van. Összesen 110-en bizonyíthatóan halottak, a többiek tartózkodási helyéről azonban nincsenek információk, és lehetséges, hogy visszautaztak az Európai Unióba.

A parlament felsőháza most erre hivatkozva tárgyalja azt a törvényt, ami a korábbinál kiterjedtebb jogköröket biztosít a francia titkosszolgálatoknak, hogy az ország állampolgárait a külföldi utazásokat követően megfigyeljék.

Franciaországból elsősorban olyan személyek utaznak a Közel-Keletre az Iszlám Állam oldalán harcolni, akik azonosulni tudnak a terrorszervezet által mozgósításra használt radikális iszlám ideológiával. A terrorszervezet oldalán harcoló európai uniós állampolgárok többsége pedig nem bevándorlóként érkezett Európába, hanem már az Európai Unió területén született, abban a közegben, amiről a nyugati vezetők úgy gondolták, hogy sikeres multikulturalizmus. A már Európában születő, később a terrorszervezethez csatlakozó arabok esete ugyanakkor azt mutatja, hogy a multikulturalizmus a gyakorlatban kudarcot vallott. Miközben az európai ember hajlandó volt saját gyökereit kitépni és feláldozni a multikulturalizmus ideológiája érdekében, az Európában születő, “sokadik generációs bevándorlók” továbbra is saját civilizációs hagyatékukat képviselik, és nem hajlandók elszakadni attól. A sokadik generációs bevándorlókat továbbra is mélyen érintik az Európába 3-4 generációval korábban érkező elődeik származási országának történései, emiatt történhet meg, hogy az Európai Unió állampolgárai feláldozzák a relatív európai jólétet, hogy a Közel-Keletre visszatérve egy terrorszervezet soraiban harcoljanak.

A multikulturalizmus ideológiájának képviselői megfeledkeznek arról, hogy

• az európai ember Európában, saját civilizációs bölcsőjében mondott le saját gyökereiről (pontosabban; szándékosan kitépték azokat, a multikulturalizmus nevében), és nincs semmilyen más környezet, amivel újra kapcsolatba kerülve az európai kultúra helyreállítható.
• Eközben az Európába érkező bevándorlók civilizációs bölcsője továbbra is érintetlen, és a globalizáció, az információs technológiák együttese lehetővé teszi, hogy az Európában élő arab lakosság saját kulturális környezetével továbbra is kapcsolatban maradjon.

Az európai civilizáció gyökereinek kitépése ahhoz vezetett, hogy a befogadó társadalom mostanra nem rendelkezik semmilyen kényszerítő erővel, ami az idegen kultúrájú közösségeket integrálni tudná. Gyakorlatilag az Európában élő sokadik generációs bevándorlók erősebb kapcsolatban vannak saját gyökereikkel, mint az európai ember, emiatt történhet meg, hogy az európai arab lakosság tömegével mozgósítható a radikális iszlám segítségével. A CIA jelenleg közel tízezer főre becsüli a közel-keleti országokban, az ISIS soraiban harcoló, az európai országokból érkező terroristák számát.

http://hidfo.ru/2015/06/a-multikulturalizmus-megbukott/

Egyiptom már 2016 végén csatlakozhat az Eurázsiai Gazdasági Unió szabadkereskedelmi zónájához. Ennek lehetősége először februárban, Vlagyimir Putyin orosz államfő Kairóban tett látogatásakor került megvitatásra, miután az ország tavaly év végén benyújtotta a csatlakozási kérelmet. Mohamed Elbadri, Egyiptom oroszországi nagykövete szerint már megkezdődött a tárgyalási folyamat, de még mindkét fél vizsgálja az együttműködésben rejlő lehetőségeket, így a feltételek is nagymértékben módosulhatnak a következő egy év során.

Egyiptom eurázsiai integráció felé fordulását a nyugati országok Oroszország ellen hozott szankciói tették lehetővé; bizonyos termékek esetében hiány lépett fel, ami lehetővé tette, hogy nem-nyugati országok olyan mértékben lépjenek be az eurázsiai piacra, amiért már megéri egy hasonló jellegű megállapodást kötni. Bár a nyugati vezetők úgy gondolták, hogy a gazdasági nyomásgyakorlás ilyen formája a XXI. században, kapitalista környezetben is alkalmazható, a piac kiegyensúlyozta önmagát, és a szankciók egyedüli eredménye az lett, hogy nem-nyugati országok piaci előnyt szereztek a nyugati cégekkel szemben.

Ezekkel a feltételekkel azonban feltehetően tisztában voltak a szankciót erőltető amerikai döntéshozók. Az Egyesült Államoknak éppen az volt a célja az Oroszország ellen hozott szankciókkal, hogy az Európai Uniót gyengítse; a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény létrehozása esetén ugyanis az európai vállalatok erős konkurenciát jelentenének az amerikai cégeknek. Alekszej Puskov, az orosz Állami Duma külügyi bizottságának vezetője március elején felhívta a figyelmet arra, hogy miközben az amerikaiak Oroszország elleni szankcióháborúba hajszolják az Európai Uniót, az USA továbbra is “pénzt csinál” az orosz piacból, és kiterjeszti Oroszországgal fennálló kereskedelmi kapcsolatait. Puskov elmondása szerint 2014 óta az USA és Oroszország közti kereskedelmi kapcsolatok több mint 7%-al bővültek, vagyis se a Krímben történtek, se az ukrán háború nem befolyásolta az amerikaiak üzleti döntéseit.

Az Eurázsiai Gazdasági Unió január 1-én kezdte meg működését, és intenzív gazdasági háború zajlik az egységes piac újraosztásáért. Ebben a gazdasági konfliktusban az Egyesült Államok ellenségként kezel minden szövetséges országot, amit az oroszellenes retorika ellenére az amerikai-orosz kereskedelmi kapcsolatok nagyarányú bővülése is mutat.

http://hidfo.ru/2015/06/egyiptom-mar-jovore-csatlakozik-az-eurazsiai-szabadkereskedelmi-zonahoz/