2014.07.18.
20:02

Írta: lowoa

Néhány szó…

A vallásos felkészültségről:

A vallási szocializáció során az egyének elsajátítanak szertartásokat, imákat, gondolkodási és viselkedési valamint életvezetési mintákat. Ezt neveztük felkészültségnek. Az egyén által a mindennapi életben alkalmazott felkészültség elég különböző lehet, 2 oldala van ennek:
az egyik, hogy az egyén a vallási közösség, egyház által legitimnek elismert felkészültséget hozzáférésének mértékében sajátítja el/sajátíthatja el. Ez egyértelműen annak a függvénye, hogy lehetőségei mikre terjednek ki, miben van korlátozva. A média szerepe itt van, a felkészültség nyilvánossá tételével (gondoljunk csak, a pápaválasztás a közvetítés révén mennyire elérhető volt, szinte egyidőben lehettünk tanúi az eseményeknek).
A másik oldal az egyén oldaláról nézve a felkészültség alkalmazásáé a mindennapi életben. Az, hogy mennyiben alkalmazza a mindennapokban az a meggyőződésének függvénye. Mi is e két fogalom - ti. felkészültség és a meggyőződés - viszonya egymáshoz.
Mindig csak az egyén vonatkozásában beszélhetünk csak meggyőződésről, melyet valamilyen felkészültség-típusú entitással kapcsolatban bír vagy nem bír.

A hit egyfajta felkészültség. Az egyént, aki hisz a hit tárgyával kapcsolatban 3 dolog jellemez:
a.      Belső diszpozíciók. Ezalatt érzetek, érzések, élmények pszichikai együttesét érti a szakirodalom. A belső diszpozícióknak nagy szerepe van a meggyőződés kialakításában és folyamatos fenntartásában. Az ún. vallási tapasztalatok élménymagja ilyen belső diszpozíciónak tekinthető.
 
b. Meggyőződés. A meggyőződés fogalma egy mérték-fogalom. Annak mértékére referál, mellyel egy személy vélekedik, a hittel kapcsolatban. Meggyőződésének mértékében tart valaki igaznak és relevánsnak bizonyos felkészültséget egy adott időben és helyzetben. A meggyőződés különböző mértékű lehet (lehet szilárd, tartós, hosszan fennálló - gyenge, részleges, ideiglenes)

c. Bizalom. Maga a meggyőződés egyfajta bizalmon alapul az adott hit(rendszer) irányában. A bizalom itt arra utal, hogy az egyén azokra a forrásokra miként tekint, melyektől felkészültségét szerzi. A bizalom irányulhat személyekre (papokra, tanúságtevőkre) s ezen az alapon érinti azok tanításait, tételeit, vagy magára a hit fenntartását képviselő intézményre (annak szervezetére, vagy társadalmi gyakorlatára tekintve).
Kérdés mennyire képes az egyház az egyén számára biztosítani a hozzáférést, mennyire erős meggyőződést és bizalmat képes kialakítani benne, s milyen élményeket kínál fel a számára? Ettől válik ugyanis nyitottá és vonzóvá a kívül levők számára.
Gondoljunk csak bele, az egyén a szocializáció során - leginkább a külső körülményeknek engedve mintsem meggyőződésének mértékében - egy mintát sajátít el. Ennek a mintának jellemzője, hogy a társadalmi együttélés során alakult ki, nem genetikus (ilyetén örökölt) alapfelkészültséget, hanem valamiféle többlettudást vagy ahhoz kapcsolódó képességet takar, melyet a történeti időben különböző generációk (nem véletlenül, ugyanis bizonyos helyzetekben releváns felkészültségeket jelentettek az egyén vagy a közösség problémáinak megoldására) áthagyományoztak az újabbakra. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek a felkészültségnek ki kell állnia az idő próbáját (ez azt is jelenti, hogy belebonyolódunk különféle helyzetekbe, melyeket a felkészültségünk mértékében igyekszünk túlélni, kezelni, uralni stb. A kérdés az, hogy az a felkészültség, amivel ma egy vallásos ember rendelkezik mennyire alkalmas, illetve milyen mértékben alkalmas és alkalmazható ezekben a mai helyzetekben. A sokszor feltett kérdés, mire elég a vallásos felkészültség?
Néhány szó a színterekről:

A kezdő példánál maradva a színtereket két csoportra oszthatjuk…
1. az egyház mint az adott színtér egyik ágense (külső), ahol az egyház csak egy a sok közül
2. az egyház mint színtér (belső)
Mindkét csoportba helyzetek sokasága sorolható. Külső színteret legtöbbször különböző akciók mentén írunk le: médiában egy nyilvános szereplés, a közéleti megmutatkozás, megnyilatkozások, karitatív szolgálat, kevésbé az evangelizáció és a tanúságtevés (azt mondjuk a karitatív munkával, a cselekedeteinkkel evangelizálunk). Ez mindaz, ami a "világ"-felé irányul.
A másik színtér a belső, olyan helyzetek, melyekben azonos felkészültséggel rendelkező egyének valamilyen célból összejönnek. "Ahol nevemben ketten-hárman" esettől a szélesebb belső nyilvánosságra számottartó esetekig. Az egyház mint színtér, akként értendő, hogy egy olyan közegről van szó, melyen jellegzetesen vallási felkészültség alkalmazása történik. Itt nem kell bizonygatni a vallási felkészültség relevanciáját. Az e színtéren egybegyűlteket ugyanis e felkészültség összeköti. Ilyen például a mise. Ebben az előadásban nincs mód kitérni az azonos felkészültség mentén létesülő színterek elemzésére.
Sokkal érdekesebb azt megnézni, mi is történik, amikor egy színtéren különböző felkészültségű ágensek találkoznak.
Azt azonban állíthatjuk, hogy mindkét színteret az egyház mint ágens felől nézve egy dolog jellemez. A vallási meggyőződés kommunikálása.
Fontos megemlíteni két fogalmat, melynek segítségével a modern kultúrakutatás igyekezett modellálni a mások megismerését. Saját közösségünk, a hozzánk hasonló felkészültséggel rendelkezők mindig egy belső, emic perspektívában jelennek meg számunkra, ami annyit tesz, értjük, miért tesznek úgy, ahogy és mi is tudunk nagyobb fennakadások nélkül úgy tenni, ahogy ők. Az egyház mint színtér egy hívő ember számára emic perspektívát jelent. Az etic perspektíva a külső megfigyelőé. Aki nincs benn az általa megfigyelt csoportban, valami más felkészültség mentén tekint azokra. A külső színtérről az egyház nem ugyanaz, mint emic perspektívában. Egyszer nem ártana tisztában lenni azzal, hogy a nem hívő embereknek milyen képe van az egyházról. A társadalomban élő nem vallásos emberek az egyházat egészen máshogy látják, mint mi, akik bent vagyunk. S ez a disszonancia alapvetően a kommunikációs sikertelenségünk oka. Ahhoz, hogy meg tudjuk mutatni nekik a bentet vagy bevisszük őket, vagy a bentet tesszük ki. A kérdés, hogyan lehet nyilvánossá tenni, mindazt amit emic perspektívában látunk a kintlevők számára. S igazán itt kellene elkezdődni ennek az előadásnak, mert ez az előadás fő mondandója.
Geertz ír arról, hogy amikor egy közösség meg akarta mutatni neki vallása "vonását", akkor mindig istentiszteletre és más kulturális rendezvényekre hívták el őt.
Ez jelenti a bevitelt, az abszolút feltárulkozást. A nyilvánosság megteremtését mindazzal kapcsolatban ahogy mi a hitünket a belső színtéren megéljük. Az egyház mint színtér bemutatását. (Gondoljunk csak bele, miért fontos a Hit Gyülekezetének az ATV-n és a honlapján a "Vidám Vasárnap" istentiszteleteinek közvetítése - a bemutatásnak (a média által adott "mintha jelenlét"nek van olyan ereje, hogy kereső emberek vonzódnak hozzájuk). A bent kivitelét viszont csakis az egyházat alkotó egyének tudják mindennapi életüket élve megvalósítani. Kérdés az, hogy az egyház mennyire készíti fel, felkészíti-e egyáltalán híveit erre a misszióra?
Minden (a külső színtérre irányuló) misszióban az egyház, mint az adott színtér egyik ágense jelenik meg, ez akként értendő, hogy a társadalmi együttélés arról szól, hogy különböző perspektívából a világra (vagy egy helyzetre) tekintő emberek kerülnek egymás mellé, nyilvánulnak meg. E perspektívák összerendezésére tesznek kísérletet a kommunikáció révén. A vallás csak egy e perspektívák közül. Sőt a vallás a felkészültség különbségénél fogva sokszor nagyon különböző perspektívát jelent (katolikus, református, új vallás képviselőjére). Azaz egy színteret mindig azok az egyének határoznak meg, akik különböző felkészültségeikkel részt vesznek benne.
Alapvetően témánk szempontjából meghatározó, hogy miként lehet a meggyőződést (a vallási felkészültséget) egy olyan színtéren megmutatni, ahol az egyének különféle felkészültségekkel vannak jelen.
Néhány szó a színtereket jellemző egyén-dominancia viszonyokról:

A színtéren mindig több egyén van jelen. Ez különböző felkészültségek mozgósítását jelenti. Az egyház, amikor külső színtéren van, a maga által reprezentált felkészültséget bizonyos a felkészültségekkel kompetitív másokkal kooperatív viszonyban látja.
A külső tér = társadalom. Nagyon lesarkítva az elemezést az egyház vonatkozásában az abszolút külső tér, maga a társadalom, ahol ágensként jelenik meg. A társadalom felkészültségének jellemzésére szolgáló szociológiai terminus az, hogy szekularizált.
Egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy Európa egyre kevésbé keresztény, s a szekularizáció jelenségét akként értelmezik, hogy egyre több ember adja fel keresztény identitását. A vallási hagyománytól való elfordulás versenybe hozta az egyházat, fel kell venni a küzdelmet másféle ideológiákkal szemben, melyek egyre jelentősebb hatással vannak az emberekre. Ezek az új ideológiák, mégha vallásos színezetűek is, az egyének számára úgy kínálják magukat, hogy nagyon különféle felkészültségből az egyén maga válogathassa ki a számára megfelelőt, vagy alapvetően a sikerorientált emberképre alapozva, mint elboldogulási technikák jelennek meg.
A vallási újjáéledés híján ez azt jelenti, hogy a hagyományos - történelmi egyházak által képviselt - vallási felkészültség ma nem tud meghatározó lenni társadalmi méreteket tekintve. Azaz kisebbségi identitás, a többség mély elköteleződése az egyház irányában nincs meg. Gondoljunk csak bele, a mai tudásunk mennyire evangéliumközpontú? Szinte semennyire! "Üzenetek" - RTL Klub: maximum a Bölcsességek könyve. A szakértelem csak rendkívüli esetekben jelent teológus-részvételt a műsorokban. A sikerről nem a Szentírás jut az emberek eszébe. Ebben a közegben a hívők szerepe identitásuk reprezentálása, a szó szoros értelmében a bibliai értelemben vett "lámpásság".
Hogyan hagyja magát evangélizálni a társadalom? Gondoljunk csak a kezdő példára, mit kért a koldus? A társadalom az egyházra a karitatív megnyilvánulások szintjén tart igényt. Pálék viszont, mást tettek, mint ami az elvárás lett volna. A sántából csináltak éppet, a koldusból nem koldust, a kintlevőből bentlevőt. Tehát az evangélizálás, az apostoli küldetés felvállalása ebben az értelemben nem a külvilág mércéje szerintiséget jelenti, hanem a belső, vagy inkább a transzcendens, az isteni mércéhez szabást.
* Ma az egyház az előtt a kérdés előtt áll, hogy képes-e bevinni az embereket a templomba?
* Tud-e olyan példát mutatni, olyan vonzó felkészültséget kínálni, melynek révén az eddig még kint lévők átlépik a küszöböt?

P. Szilczl Nóra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció Intézetének tanára