Megoperálta magát otthon egy nagyatádi rokkantnyugdíjas, ez most a legfrissebb reformhír az egészségügyben. Minthogy a férfi lábában kitágult egy ér, és elviselhetetlenül fájt neki, időpontot pedig csak szeptemberre kapott, jódot, borotvaszeszt, szikét kerített, s egy hat milliméteres rögöt vett ki a lábából. Azóta nem dagad a lába, a vérellátása pedig a vizsgálatok szerint is helyreállt.
Az orvosok természetesen megdöbbenésüknek adtak hangot, s felhívták a lakosság figyelmét, hogy senki ne próbálja otthon megműteni magát, mert az életét kockáztatja. Arra már nem tértek ki, hogy aki nem vállal otthoni műtétet saját magán, hanem vár a sorára, az mennyit kockáztat az élete rovására. Épp a héten jelentették, hogy meghalt az a 62 éves tüdőrákos férfi, akinek kilenc hónapot kellett várnia a kezelésre, s mire sorra került, már menthetetlen volt. Falun élt, pénz és kapcsolatok nélkül, így aztán nem élvezhette a működő magyarországi reformoknak leginkább az egészségügyben megnyilvánuló áldásait.
Mindezzel nem is elsősorban a családi operációk bensőséges hangulatára kívánjuk felhívni a figyelmet, csupán jelezni, hogy az elmúlt években a betegtársadalom látványos fejlődésen ment keresztül. Korábban, amikor a kórházakban még fel-felbukkantak orvosok, és előfordultak ápolónők, a beteg leginkább szakipari munkát végzett a kórházban: hazulról vitt szerszámokkal vízcsapot szerelt, dugulást hárított, közben szeretteivel vécépapírt, vattát, kötszert, de főleg fájdalomcsillapítót hozatott, hogy a magas szintű egészségügyi ellátás kontinuitása egy pillanatra se szakadjon meg.
Ez ma is fennáll. Ugyancsak a héten javasolta bezáratni az ombudsman a Merényi kórház pszichiátriáját, mert az egyik vécében törülközőkkel próbálták felfogni a szennyvizet, a mennyezet több helyen is beázott, a fürdőből a legalapvetőbb tisztálkodási szerek is hiányoztak, ráadásul az egyik beteget a radiátorhoz kötözték; utóbbi annyiban mindenképpen biztató jel a téli szezonra, hogy van radiátor, és ki sincs szakadva a falból. Amióta azonban az orvostársadalom érdeklődése a halódó Nyugat felé irányul, és nyolcvan ágyra jut egy nővér, a beteg profilja is kibővült: amint lemegy a láza, és el tud csoszogni két métert, máris lemossa betegtársát, infúziót cserél, sebet kötöz, s két nap után már úgy rakja be ágyszomszédjába a kanült meg a branült, hogy öröm nézni; állítjuk, hogy egy átlagos képességű beteg minden további nélkül műteni is képes lenne, ha az orvostársadalom levetkőzné végre a hiúságát.
Hanem az otthoni műtét kétségkívül újdonság. Bizonyos sebészeti beavatkozásoknál persze, például csípőprotézis-beültetésnél, aminél éveket kell várni a kórházi műtétre, nem árt, ha a szomszéd is átjön asszisztálni, az viszont nem igaz, hogy nincsenek meg a beteg otthonában a feltételek.Még tavasszal írták meg a lapok, hogy egy asszony, aki a gyermekét „Budapest egyik leghaladóbb szülészetén” hozta világra császármetszéssel, hazatérve meglepetten tapasztalta, hogy a damillal összevarrt heg két végén egy-egy inggomb volt felvarrva kétoldalt a hasára, kivezetve a damil két végét. Kiderült, hogy a kórháznak nem volt pénze a damilhoz tartozó kapcsokra, az inggomb viszont még öltöztet is. Nem élhet a lakosság akkora szegénységben, hogy ne akadjon otthon a varródobozban tű, cérna, stoppolófa s némi inggomb.
Most már csak azt kellene kidolgozni, hogy ha a kórházban egy hétre leáll a hűtés a patológián, mint júniusban a Jánosban, hogyan hasznosíthatja magát a megboldogult az ügy érdekében. (NOL)
">
